Most nem arra gondolok, mi lett volna, ha. Inkább arra, mi lehet még éltünkben s létünkben, magyarként magyar vagy volt magyar földön. Egy szóval se mondom, hogy reformátusként betévedtem a sepsiszentgyörgyi unitárius templomba, hiszen oda is irányultam. Jövő héten tán, ha Isten éltet, a katolikusba.
Nekünk mindközönségesen ökumenikusan kell magyarnak lennünk, ha valami jót s jól akarunk.
És vendég prédikátor, fiatalabb férfi beszélt, szépen magyarul és prédikátorként igen okosan s helyénvaló módon. Lupényből jött, elkísérte a Hunyad megyei asszonyküldöttséget a testvérhitközségbe, Szentgyörgyre. Abban is különbözik a politikusoktól a lupényi férfi, a pap, hogy ki merte mondani a legfontosabbat: az igazságot. Azt, hogy három hullámban is bányászatra kényszerültek adni fejüket az addig földművelő székelyek, aztán az egyre nagyobb hullámokat s szegénységet vető román tengerben eltűntek. Az apa, anya sok-sok esetben már idegen nyelven, nem az ősin beszél gyermekeivel.
Negyven protestáns templom közül 11-ben van magyar istentisztelet, pap, közösség. A többi a semmié, azé a tengernyi fájdalomé, amit juttattak számunkra a legkülönbözőbb döntések. Romhalmaz.
Törvények vannak Romániában is, hogyne! Csak jöjjön valaki ide, könnyezve mondják el, milyen jó dolga van itt, s még jobb, mint a románoknak, a magyar közösségnek! És könnyezik az idegen, sajnálja az ELTARTÓ románt.
Lupény unitárius közössége és Sepsiszentgyörgyé között kialakult a testvéri kapcsolat, annak voltam alkalmi, imádkozó tanúja.
Köszönték erősen az első ajándékot, amelyet kaptak, faragta pedig azt az emlékfát Balázs Antal nyugalmazott tanító, csehétfalvi fából, küldi Lupényba a hiteseknek, a testvér magyaroknak öleléssel, legyen, amibe kapaszkodhatnának a nagy s mindennapi megtántorodásban.
Román az a vidék immár. De a székelyekül még megmaradott unitáriusok ajándékot hoztak a székely gazdákból s fiaikból bányászokká átvedlett egykori földművesektől, egy bányászlámpát, sisakot meg egy csille feketeszenet.
A lelkész szépen idézett az evangéliumból: nem azért gyújtják meg a mécsest, hogy azt véka alá rejtsék.
És itt már benne értendő az igazság világító szerepe is!
Azóta is többször eszembe jut, hogy valahogy így kell. Így kellene politikai szinten is. Majdhogy azt írtam: magasabb szinten. Ó, ennél magasabb szint már nincs.
Mert a gyűlölet, a nacionalizmus, a sírásók szövetsége beindázza s lehúzza, megfojtja a magyarságot minálunk. Megtehetjük és meg kell teremtenünk a magunk szintjén a testvéri szövetségek, szövetkezések hálózatát magunkért, és nem mások ellenére! Indázza a magyarságot éltében s holtában is a megmentő s megóvó, a megtartó összefogás!
Úgy, ahogy az egymástól elválasztott balladai szerelmeseket a testükből kinőtt virágölelkezés az oltár fölött.
A Zsil völgye él, akár a csillei bányászok, akik most éppen hónapokat töltenek a föld mélyére rekesztve, reménységben és a megmaradás rettenetes szándékával.
Ami maga az élet.
