Székelyföldet az ötödik naptól kezdődően az erdővidéki származású generális csapatai vették birtokba. Szeptember 12-én értek Háromszékre, ahol 13-án befejeződött az erdélyi területek visszavétele.
Harmincnégy éve, hogy a magas rangú katonatiszt örökre távozott az élők sorából. Talán ő vitte legtöbbre Erdővidék tekintélyes számú, hírnevet szerzett szülöttei közül, és ezzel háromszéki viszonylatban is előkelő helyet vívott ki magának. Életútjának rövid összefoglalása a sorsfordító események hetvenedik évfordulója alkalmából vált ismét időszerűvé.
Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született 1884-ben. Apja, Nagy Zsigmond, az ottani sóbánya mérnöke telegdibaconi gyalogszékely família utóda volt, édesanyja, Hermann Vilma pedig Hunyad megyei, többé-kevésbé német származású asszonyként adott a későbbi tábornoknak életet. A családfő korai halála után az édesanya szüleihez, Szászvárosba költöztek, és a gyermekek ott végezték elemi és középiskoláikat. Vilmos, aki bátyja, Béla példáját követve a katonai pályát választotta, 1905-ben a Ludovika Akadémián fejezte be főiskolai tanulmányait. Hadnaggyá kinevezésével egyidejűleg a szabadkai 6. gyalogezredhez vezényelték. A csapatszolgálat nem teljesen elégítvén ki érdeklődését, pályájának alakítása céljából a továbbtanulást látta előnyösebbnek. A Felsőbb Tiszti Tanfolyam és a bécsi Hadiiskola elvégzésével, 1912-ben — miközben főhadnaggyá lépett elő — a 79. gyalogdandár vezérkari tisztje lett. Az első világháborúban előbb a Szerbia elleni felvonulásnak, majd 1915-ben már századosként, a Magyarországot elérő orosz támadással szembeni védekezésnek volt dandárjával együtt részese. Innen átmenetileg a Honvédelmi Minisztériumba helyezték, később, 1916 közepén az orosz fronton küzdő Szurmay-hadtesthez és novemberben az Erdélyben állomásozó 6. hadosztályhoz vezérkari tisztnek osztották be. Ezután 1917-ben a 16. gyalogdandár vezérkarának hadműveleti tiszti teendőit bízták rá, ahol nemsokára átvette a vezérkari főnökséget, de egy év múlva, már a háború vége felé, újra a minisztériumban foglalkoztatták. A forradalmak idején is itt tartózkodott, különféle megbízatásokban a Vörös Hadsereg és a Székely Hadosztály, valamint a Székely Nemzeti Tanács működését segítette. A tanácsuralmat követően egymást váltó kormányok alatt megint csak a minisztérium és utóbb a főparancsnokság keretében szolgált 1925-ig. E válságos időszakban 1919 során őrnaggyá, 1921-ben alezredessé, 1925-ben ezredessé nevezték ki. Előmenetele akkoriban kapott nagyobb lendületet. Még ebben az évben a honvédelmi miniszter szárnysegéde, és 1927-ben a budapesti vegyes dandár vezérkari főnöke lett. 1931 során a főparancsnok szárnysegédje, 1933-ban korábbi dandárjánál a kerékpáros csapatok parancsnoka, 1935-ben minisztériumi csoportvezető, 1936-ban pedig már a sokszori ott végzett szolgálata által megszokott 1. vegyes dandár parancsnoki posztján volt található. Ez utóbbi 1938-ban hadtestté alakulván, Nagy Vilmos vezetésével részt vett a felvidéki bevonulásban. Hadtestétől azonban rövidesen meg kellett válnia, és a főparancsnok gyalogsági szemlélőjeként nyert új beosztást. Egy évvel később, 1940-ben az 1. hadsereg parancsnoki helyét foglalta el, amelyet vezényelve vonult be a visszatért észak-erdélyi területekre. A tábornoki rendfokozatot 1934 folyamán kerékpáros csapatparancsnokként, az altábornagyi rangot 1937-ben a vegyes dandár élén, a gyalogsági tábornokit mint hadseregparancsnok 1940 tavaszán érte el. Ezt a rendfokozati megnevezést a következő évben megszüntetve, vezérezredesre változtatták, ami nem jelentett előléptetést. Az erdélyi közigazgatásnak Nagy Vilmos közreműködésével végbemenő megszilárdulását követően, 1941-ben a tábornokot meglepetésszerűen nyugdíjazták.
Ezzel mintegy másfél éven keresztül a polgári lét nyugalmasabb időszaka köszöntött rá, aminek során figyelemreméltó társadalmi szerepvállalása és az új létformába való beilleszkedési képessége is megmutatkozott. Ezért ismét váratlanul érte, amikor a kormányzó mérsékeltebb vezetést szánva a Honvédelmi Minisztérium irányítására, őt kérte fel a miniszteri tisztség vállalására. Kilenc hónapos minisztersége idején a magyar érdekek védelmezését, a hadsereg harctéri követelményekhez igazodó jobb ellátását és a munkaszolgálatosokkal való bánásmód megváltoztatását tartotta legfontosabbnak. Mindez a hazai és német szélsőségesek szerint nemkívánatos tevékenységnek minősült, noha a tábornok eleinte általában németbarát irányvonalat képviselt. Ezenkívül akkoriban és a későbbiekben is nemegyszer szemére vetették, hogy gyengekezű katonának és politikusnak bizonyult. Súlyosbították helyzetét sógornőjének származásával összefüggésben a személyét érő sorozatos szélsőjobboldali támadások is. Ezáltal Nagy Vilmos kellemetlen tehertétellé vált Kállay Miklós miniszterelnök számára. Mindennek okán 1943 júniusában lemondott (vagy lemondatták) hivataláról.
Az elkövetkező néhány hónapban aktív kapcsolatot tartott a háborút és a német orientációt ellenző körökkel azon megfontolásból, hogy Magyarországnak a háborúból való kiválását valamilyen módon elősegíthessék. E rejtett elképzelések viszont az ellenállás erőtlensége és szervezetlensége miatt a megvalósításig soha nem juthattak el. Az ország 1944. márciusi német megszállását követően piliscsabai házába vonult vissza, ahol besúgókkal és jelentéstevőkkel körülvéve állandó megfigyelés alatt tartották. A kiugrási kísérlet októberi csúfos kudarca és a nyilas hatalomra jutás után, novemberben ellenségei elérkezettnek látták az időt letartóztatására. Budapestről Sopronkőhidára, majd innen báty­jával és több más fogvatartottal együtt Német­országba szállították. Német földön amerikai fogságba esett, ahonnan a háború végével bántalmazás nélkül térhetett haza. Itthon nem került a háborús bűnökkel megvádoltak közé, és nyugdíjának meghagyása mellett igazolták katonai tevékenységét. Pár évig még kivételezettnek mondható helyzetet is élvezett.
A kommunizmus térhódításával azonban nemcsak nyugdíját vonták meg, hanem már a viszonylag megtűrtek csoportjából is kiesett. Munkavállalását megnehezítették, így családjával igen nehéz körülmények közé került, épphogy csak boldogultak a rájuk nehezedő nyomás miatt. Fiát, holott a kommunista Nép­hadsereg tisztje volt, évekre börtönbe zárták. Ezen az állapoton Groza román miniszterelnök — Nagy Vilmosnak Szászvárosban Kuún-kollégiumbeli osztálytársa — közbenjárása enyhített, ami után nyugdíjának újrafolyósításával is könnyítve rajtuk, felszabadultak a közvetlen létbizonytalanság súlya alól. A jó helyzetfelmérésű tábornok egyébként, talán alkalmazkodóképességének is köszönhetően, mindenkor enyhébb megítélés alá esett, mint magas rangú katonatársainak többsége, így élete és személyi szabadsága még a kommunizmus legsötétebb időszakában sem került veszélybe.
Nagy Vilmos 1912-ben vette feleségül anyai ágon első fokú unokahúgát, Sepsi-baczoni Nagy Zelmát, akitől született hat gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort. Leánya, Julianna Nagy Elek nagybaconi református esperes Károly nevű fiához ment férjhez.
Kivételes társadalmi emelkedésének — katonai pályája mellett — fontos állomásai voltak, amikor 1923-ban első világháborús érdemeiért vitézzé avatták, és 1938-ban a Máltai Lovagrend is soraiba fogadta, melyen belül 1942-ben eljutott a nagykeresztes magisztrális fokozatig. Más téren mutatkozó adottságai köréből kiemelendő, hogy festészeti, valamint hadtörténeti alkotásaiból kitetszően átlagon felül álló ecsetkezelői és írói tehetséggel rendelkezett, aminek jeléül a Magyar Országos Képzőművészeti Társu­lat, és a Magyar Tudományos Akadémia Had­történeti Bizottsága is tagjává választotta. Az 1950-es évek végétől családtagjai körében zaklatásmentesen élte — néhány nyilvános szerepléstől eltekintve — immár eseménytelen öregkorát Piliscsaba-Klotildligeten. Hosszú élete itt ért véget 92. évében 1976. június 21-én.
Nagybaczoni Nagy Vilmos magasra ívelő életpályáján tanúsított — még ha helyenként ellentmondásosnak mondható — magatartásával egyértelmű nagyrabecsülést vívott ki, amelyet el nem hanyagolható kötelességünk a jövő magyarságának továbbörökíteni.

NAGYBACZONI MOLNÁR FERENC