Kobak leült leckét írni. De ma valahogy nem volt kedve kinyitni a füzetet.
— Egy kicsit lustálkodom — mondta az órának, de ahogy odanézett, látta, hogy az óra megállt.
— Remek — mondta —, akkor még rengeteg időm van. Azzal elkezdett jóízűen lustálkodni.
Lustálkodott, lustálkodott, de egyszerre csak nagyon furcsa lett, hogy az óra állt rendületlenül.
— Hátha elromlott — nyugtalankodott. — Írok egy kicsit, hátha már késő van.
Azzal írni kezdett, s ahogy felnézett véletlenül, látta, hogy az óra jár, mintha meg sem állt volna.
— Ejha! — kiáltott fel. — Akkor mégse romlott el.
És most már azért kezdett el lustálkodni, hogy lássa: megáll megint az óra? Megállt.
— Mért állsz meg? — kiabált Kobak az órára. — Bele fogsz zavarodni a végén. A végén már te sem fogod tudni, hány óra van!
De az óra csak állt tovább.
— Na, ha nagyon akarod, írok neked egy kicsit — sandított Kobak az órára. — De csak a számtant írom le, mert az nagyon könnyű.
Számolni kezdett, s az óra járt megint, mintha mi sem történt volna.
— Nahát, ez jó vicc! — nevetett Kobak, de mintha nem igaziból nevetett volna. — Azért is lustálkodom még egy kicsit.
Az óra megint megállt.
— Majom! — nyújtotta ki a nyelvét Kobak az órára. — Utánozó majom! Neked az a dolgod, hogy járj. Semmi közöd hozzá, hogy egy kicsit lustálkodom.
Az óra most visszafelé kezdett forogni.
— Rád se nézek! — toporzékolt most már Kobak.
De minél jobban toporzékolt, az óra annál gyorsabban forgott visszafelé. Kobak addig toporzékolt, míg akkorát nem kordult a gyomra, hogy elfelejtett tovább toporzékolni.
— Éhes vagyok, Mama! — kiabált, de Mama bejött, megnézte az órát, és azt mondta nyugodtan:
— Korán van még vacsorázni! — azzal már ki is ment.
Kobak ott maradt éhesen a visszafelé forgó órával. Gyorsan leült, és megtanulta a három szakasz verset.
Az óra most rendesen járt, mintha sosem forgott volna visszafelé.
Megtanulom előre a második három szakaszt is — határozta el magát Kobak, s hát az óra most szaladni kezdett előre. Kobak elővette a számtankönyvet, és megoldott egy feladatot, amit föl sem adtak.
Az óra úgy forgott előre, mint akit kergetnek.
Kobaknak erre olyan jókedve kerekedett, hogy hangosan énekelni kezdett.
— Nem vagy éhes? — jött be Mama csodálkozva. — Itt a vacsora ideje — mondta, és úgy nézett az órára, mintha egészen közönséges óra volna.
De ti tudjátok, hogy nem az.
(Kobak harmadik könyvéből)
