Azt mondják, és nem véletlenül, hogy van egyetemes magyar irodalom, népköltészet, kultúra... Tényleg van. Hiszen van egyetlen magyar is — bárhol éljen ő —, aki nem vallja magáénak Apáczai Csere Jánost, Benedek Eleket, Bod Pétert, Kőrösi Csoma Sándort, Bolyai Jánost, Bolyai Farkast?...
Meggyőződésem, nincs! Ha ők a mieink — mert azok!!! —, akkor nyugodtan vallhatjuk magunkénak ugyanúgy sportnagyságainkat, hogy csak a legnagyobbakat említsem: Szabó Katit, Balázs Jolánt, Szabóné Orbán Olgát, Jeneiné Gyulai Ilonát, Stahlné Jencsik Katalint, Szabóné Lázár Rékát, Kicsid Gábort, Nagy Irént, Ugron Jozefinát, Radó Ilonát, Derzsi Edét... akik eredményeikkel öregbítették a magyar nemzet hírnevét, akik, bár az anyaország határain túl éltek, sportoltak, nevükkel igazolták együvé tartozásunkat. Kötelességünk tehát, hogy adott pillanatban megemlékezzünk az anyaországi és a határokon túl élő legnagyobbjainkról, eredményeik elismerésével fejet hajtsunk előttük, s méltóképpen tiszteljük sportnagyságukat.
A ,,Császár"
Azaz Albert Flórián Hercegszántón született 1941. szeptember 15-én egy hatgyermekes családban. Édesanyja sokác (délszláv), édesapja magyar. A Flórián név hátterében a nagypapa áll, akit a tűzoltók védőszentjéről kereszteltek el, s javasolta, hogy unokája neve is Gyuri mellett Flóri legyen. A kis Gyuri-Flóri korán, hároméves korában elveszítette édesanyját, majd néhány év leforgása alatt három nővérét és egyik bátyját. Hatan voltak testvérek, ketten maradtak. Az iskolai órák után három lehetőség közül válogathatott: a lovak hajtása, a tekebábuk állítása és a foci. Igazán otthonosan a focipályán érezte magát, ott bámulatos dolgokra volt képes, pedig hát senki sem tanította, mutatta be neki a labda kezelését, a cseleket... Alig tizenkét éves, amikor géplakatos édesapjával felköltöztek Budapestre. Ott először bátyja ment el Széger Mihályhoz, a Ferencváros kölyökcsapatának edzőjéhez szerencsét próbálni. Aztán vitte magával Gyuri-Flórit is, Misi bácsi megnézte, bejegyezte nevét a naplójába, aláhúzta jó néhányszor, aztán... Albert Flórián — mert idővel elmaradt a Gyuri — évtizedekig a Ferencváros labdarúgója maradt. Összesen 537 bajnoki és kupamérkőzést játszott a felnőttcsapatban, s ezeken 383 gólt lőtt. Háromszor volt gólkirály, négyszer nyert magyar bajnokságot, egyszer Magyar Kupát, egyszer pedig a Vásárvárosok Kupáját (1965).
Tizenhét évesen öltötte magára először a nagyválogatott címeres mezét a svédek elleni győztes mérkőzésen — 3—2-re győzött a magyar válogatott. Nyolc évvel később, az 1966-os angliai világbajnokság magyar—brazil mérkőzésén mutatta be igazán mindazt, amit a labdarúgás nagykönyvében a mozgástechnikáról, a cselezőkészségről, a játékintelligenciáról megírtak. Azok, akik látták azt a mérkőzést, azon a mérkőzésen futballozó Albert Flóriánt, ma is esküsznek, hogy soha életükben jobb labdarúgót, mint Flóri, nem láttak. Azt hiszem, nem túlozunk, ha azt mondjuk, ezen a mérkőzésen nyújtott alakítása jelentette a csúcsot, ez tette fel pályafutására a koronát, amit Aranylabdának hívnak.
Hogy közben tagja volt a római olimpián bronzérmet nyert és az 1964-es Európa-bajnokságon szintén harmadik helyezett magyar válogatottnak, hogy társgólkirálya (4 góllal) lett a chilei világbajnokságnak, hogy kétszer (1968 és 1973) szerepelt a világ- és egyszer (1972) az Európa-válogatottban, hogy beválogatták a Halhatatlanok Klubjába, az minket igazol, azokat, akik állítjuk, hogy az adott korszakban a focivilág kiemelten legjobb labdarúgói közé tartozott. Méltán lehet büszke rá minden magyar.
1974-ben mint 75-szörös válogatott (32 gól a válogatottban) búcsúzott el a ,,nagyszínpadtól". Túl a magyar bajnoki címeken és érmeken a Vásárvárosok Kupájában egyszer (1962—63) bronz-, egyszer (1967—68) ezüstérmes, egyszer (1964—65) pedig kupagyőztes. Az 1971—72-es UEFA-kupa küzdelmei végén bronzérmes volt.
Érdemeinek elismeréseként 2007. december 21-től az Üllői úti stadion a nevét viseli — Albert Flórián Stadion.
