Arra is gondolok: Istenem, mit tudnak szemetelni ezek az apróságok itt előttünk?! Csöppségek és nagyobbacskák, szállnak a hintával egész nap, töltögetik a homokot egyik edényből a másikba.
Nézem, a gerlék már megszokták ezeket a hajnali munkálatokat.
És mit szólnak a gerlék — ez fájdít valamennyit —, hogy ezek elől az aprók elől bizony már nem kell rebbenniük reggeltől délig, mert hétfőtől elmentek iskolába!
A gerlék ismerik őket, én se jobban, nevüket se tudom, csak azt, hogy szállani szeretnek nagyon, hintázni a tiszta homok fölött szótlanul vagy összefogózva, föl a magasba, vissza, hátra meg előre.
Egy perc az élet örökkévalóságából.
És nem marad egy lehullott sárga levél a téren, homokon és az ablak előtt állván, eszembe jut valahonnét, hogy a csillagok vigyáznak a földön minden kis kavicsra.
Na tessék! Azt sem tudom, hogy valakinek a verse-e ez, népdal-e, vagy csak úgy száll ez a sor is, mint annyi minden szép, föl a földről a magasságokba, onnét vissza csillagporként — és sápadt levelekként.
És megérkeznek a csillagszemű fiatal tanítónők meg tanárnők, vigyázni a mi apró emberkavicsainkra. Olyan egyszerű ezt kimondani. Sok éven át tanulták, amit tanítaniuk kell azoknak, akik már kevesebbet szemetelnek a játszótereken, labdapályákon.
Nem búsulom bele magam itt a valamivel csendesebb játszóterek homokjába (legszívesebben mélyen és jeltelenül egy játszótér alá temetkeznék, s lehetne ez akár utolsó kívánságom is), csak éppen kíváncsi vagyok ezen a hajnalon, vajon melyik kislány, kisfiú állt be az iskolások sorába, és kik maradnak itt a szemem előtt, egykori tanár szeme előtt, aki a kicsiket mókuskának szólítottam sokszor.
Hogy mi lett oda ezzel a nyárral? Sose firtassuk! Minden nyár hoz és visz valamit. És még itt a tenyerünkön a tisztára seperhető ősz is! Az hoz ám sok mindent, új szőlőt és gyümölcsöt, iskola új barátságokat, melyek mindig, de mindig egész életre szólnak, és bizonyosak, akár a napkelte. Verebek helytelenkednek a még dús lombú fűzfákon.
Semmi sem sugallja számomra jobban a csöndet, mint egy néptelen játszótér. És amott átsétál a homokon a csúszda alatt egy fekete macska. Most az egyszer nem szökik belém a régi babona, mely félni sarkallott az ilyen macskától? Szelíd, nyugalmasan sétál a kis téren, melyen százszor is megsimogatták és megkergették a kicsengetés óta.
Lépked a kavicsokon, melyeket csillagok őriznek.
Néhány ragyogón fényes kaviccsal kevesebb lészen itt az ablakunk előtt délelőttönként. Ám tudjuk, megvannak mindnyájan! Csak egyesek máshová seregeltek át, rajzok, betűk, csillogó szavak közé.
Délutánra visszajönnek ám!
És ha nem ők, hát az unokáik!
És mindig várja őket valaki az ablakokban. És mindig tisztára sepri valaki a játszótereket, szedegeti a hulló leveleket.