Még a várost járva szerzett tudomást róla — Kolozsvár-szerte terjedt a híre — , hogy Petőfi utcai omladozó háza előtt, szemközt a Házsongárdi temető bejáratával éjszakánként megjelenik a város hóhéra, Rettegi József, amúgy ünneplőben, bárányprémes mentében, sötétkék mellényben és nadrágban, lábán magas bagariacsizmával. Szakasztott úgy, ahogyan százvalahány éve a városi tanács költségén elhantolták.
A hóhér házába soha senki nem költözött be, s lám, milyen jól tette, merthogy visszatért a gazda. S hogy miért tért vissza, azt is tudni vélik a kolozsváriak: felmondták több mint száz éve bérelt helyét, öröknek hitt otthonát a Házsongárdi temetőben. Azóta csendőr őrzi a temetőbejáratot. A kolozsváriak tudni vélik azt is, hogy mi végett...
Peregrinus már szemlélődése kezdetén rémülten tapasztalta, hogy a temetőkertet is "átrendezték". Valakik lopják a város kincseit — állapította meg keserűen. Hányszor, de hányszor cserélt gazdát történelme során a város, de a temetőkertbe rejtett kincseit, amelyek mindenkor a magyar nyelv, lélek és jellem őrzésére és épülésére intették az élőket, messzire sugárzó szellemét az utóbbi időkig senkinek nem jutott eszébe kiásni — tört fel belőle a keserű panasz. Hogy is tették volna, hiszen e sírkert s Erdély-szerte az ehhez foghatók voltak a legszilárdabb bizonyítékai a magyarság századokig nyúló jelenvalóságának ezen a tájon. E néma helyek védték nyelvünk s a szív javait a történelem hamiskártyásaival szemben.
Bizonyíthatták Mátyás királyunk román atyafiságát, csempészhettek bármiféle ősiségüket "igazoló" tárgyat a régészek keze ügyébe, elvitathattak akármit, küldhették ellenünk a hazugok légióit, ez a kis különítmény fenn a dombtetőn, a Házsongárdban minden érvükre rácáfolt. A temető néma hadteste kőbe, fába vésett puszta nevével vert vissza minden támadást, s védte hazánk s nyelvünk határait.
Csak fel kellett pillantani a sírkeresztek erdeire, és máris nyilvánvalóvá vált, hogy kit illet itt az ősiség. Akikkel szemben az élők érve hatástalannak bizonyult, azokat a holtak győzték meg.
Kolozsvár híres sírkertjét 1585-ben nyitották meg, s még a közelmúltig is csupán elvétve lehetett román nevet olvasni valamely fejfán. Ám az utóbbi egy-két évtizedben a halottak kertjében is elkezdődött az "asszimiláció".
Ma a Házsongárd főútjai mentén egyre ritkább a magyar név a köveken. Az ősi sírokat kihantolják, s a betelepedők még életükben felépítik helyükön a maguk hivalkodó, bizánci cifraságú kápolnáit. Sátáni, sajátos honfoglalás ez.
Számunkra már nincs hely ebben a temetőben. Kolozsvár kincseit titkon fosztogatják. Egy ilyen akció során lakoltatták ki a kolozsvári hóhért is. A helyiek tudni vélik, hogy az esetet nem hagyja megtorlatlanul. A fejfákat le lehet dönteni, neveinket el lehet törölni a kövekről, de hajléktalan halottainkkal szemben minden fondorlat hiábavaló, mert a halottak makacs lények, ha kell, dühödten, vadul, de a végsőkig ellenállnak, kitartanak. Megvédik jussukat, foggal, körömmel verekszenek érte, hideg, makacs bátorsággal kapaszkodnak bele abba, ami a sajátjuk. Mert nekik már nincs vesztenivalójuk, ők már nem félnek még a haláltól sem. Talán ezért járőröznek mostanság rendőrök a temetőben.
Aki szívén fekszik, rosszat álmodik.
Peregrinus megtörten ballagott le a sírkertből. Még vetett egy pillantást a szomszédos lakóház, a volt Biazini fogadó emléktáblájára. Koltói nászútukról hazafelé tartva itt szállt meg 1847 októberében Petőfi Sándor és Szendrei Júlia. A fiatalasszony itt döbbent rá elsőül, hogy férje milyen nagy költő és milyen népszerű ember. Azt sem bánta akkor, hogy az ablakuk alá sereglő százak éljenzésétől egész éjszaka nem hunyta le a szemét.
Régen volt. S talán majd egyszer, ha a dolgok imigyen folytatódnak, igaz se lesz — gondolta, s továbbállt. Végigsétált a mai Horea úton, ami Peregrinus gyermekkorában még egy másik lázadó, Dózsa György nevét viselte. Át a Szamos-hídon. Gyermekkorában s egy dalocskában a Szamos még szőke volt. Ma sekély és zavaros, de főleg szemetes. Aztán a túlparton felballagott legénykora romantikus helyszínére, a kolozsváriak által túlzó buzgalommal Fellegvárnak nevezett dombtetőre, ahonnan csaknem az egész várost belátni. Búcsúzott Kolozsvártól, a felnevelő otthontól s további halottait látogatni a Mezőség felé vette útját. A Holttenger — ahogy Makkai nevezte — Magyarpalatka nevű szigetére, szülőfalujába.
Árva magyarok világa a Mezőség. Mert vagy ők kerültek az Isten háta mögé, vagy Isten fordult el tőlük. Ámbár az is lehet, hogy a gondviselés intézte így a dolgot, s hagyott meg egy szakajtónyi apró falvat ősi nyelvében és szokásaiban, hogy legyen majd jó mag az új vetésre. A kérdés mármost az, mikor aratják a konkolyt s szántják az ugart, s hogy lesz-e új vetés egyáltalán.
A dombok óceánja, a Mezőség Erdély kellős közepén, Kolozsvár és Marosvásárhely között félúton olyan, akár a forradalom zászlajában a lyuk, a hiányával tüntet. Van, s még sincs. Mintha még az erdélyiek sem vennének róla tudomást. Innen már nem vezet út sehová. Ide sem vezet, persze.
Feneketlennek vélt hajdani őstavak, rejtélyeket firtató babonák, a nyelvemlékeink szavait ma is használó, zárkózott lelkű, egyenes beszédű emberek földje. Első lakói, ezt Peregrinus Wass Alberttől tudja, aki az idevágó dokumentumokat is jól ismeri, nos, első lakói, Koppány vezér maradékai 1050 táján költöztek e rejtélyes, rejtekadó vidékre. A hajdani, ősi hangzású és színtiszta magyar falvak, mint például Záh, Cege, Szék, Búza, Őr, Gyeke, Budatelke, Katona, Palatka, Zsombor, Kecsed, Száva, Kajántó, Királyfalva, Kamarás, a valamikori tavak hínáros ingoványában mára szórványba fúltak. Már csak rétjeinek virágai biztatják még őket életre, s emlékeztetik az eredetre. Csupán itt, a mezőségi kaszálókon több mint 450, jellegzetesen sztyeppei növény él. Ritkaságok, s bár őket sem védi senki, évről évre makacsul kihajtanak. Itt virágzik a mezőségi kikerics, a többitől különböző búzavirág, a bókoló ibolya, a pompás zsoltina, az uráli fejvirág, a borzas len, a boglyas tátorján, az ukrán macskamenta vagy az uráli hérics.
Itt, e vidék Palatka nevű falujában vetették el a magot, amelyből Peregrinus fogant, s itt cseperedett vékonyka palántává, amelyet aztán élte második hónapjában az anyaföld pólyájából egyenest Kolozsvár földjébe ültettek ki. A még gyönge gyökér egy darabkája viszont e talajban maradt. Egy-egy domboldalban, a dombok gödreiben, a vízmosásos meredélyben, a dűlőutak agyagos sarában. Ebben az álmokat a dombok homloka mögött rejtegető, konok kitartású erdélyi tájban, a magyarpalatkai cinteremben.
Aprócska temploma kőbe rótt szemöldökfáján az 1216-os év. Ezredfordulói restaurálásakor e korból származó faliképek részleteit tárták fel, meg egy, azóta ismét befalazott, csúcsíves bejárati kaput. A gótika korai emlékét. Itt, Istennek eme hajlékában tartották keresztvíz alá Peregrinust a hatalmas búzakoszorúval ékesített mennyezetdísz alatt.
A mohácsi vész aztán mindent elpusztított. A büszke magyar falu lakói közül csak azok menekülhettek meg, akik a nádasok és zsombékosok rejtekében leltek oltalomra. A szegény sorban élő, Kárpátokon túli népesség legjavát a török kor után telepítették e vidékre, de az emlékek emlékezete azt is tudni véli, hogy a Havasalföldről elűzött Drakula vajda e vidéken is szerzett magának birtokot, s a hegyen túli népek vele jöttek. Szép, mélázó tekintetű asszonyaikkal, bármely dologra fogható embereikkel.
A magyar lakosság a gazda birtokán nem akart cseléddé válni. A magyar földesúr viszont kiváltképp az alázkodókat szerette, főleg ha igényeik sem nagyok.
Hogy miért árva magyar a mezőségi? Mert Istene nem járt közben pártolólag uránál, papjaik pedig csak elvétve szóltak ügyében Istennek.
Sem papjaiknak, sem tanítóiknak nem volt s máig nincs maradásuk e vidéken. Hűségesek persze minden időben akadtak.
Peregrinusnak alkalma volt megismerni a legodaadóbbat, Nagysármás református lelkipásztorát, a Mezőség apostolát, id. Hermán Jánost, ki látnoki képességekkel is bírt. Egy gyülekezet a tanú rá, mikor a fordulat évének húsvétján, 1989 tavaszán a szószékről prédikálta: "Akinek nincs karácsonya, aki számára Jézus nem született meg, annak húsvétja sincs, az nem fog feltámadni. A Conducátor nem fog feltámadni! Jól hallottátok!"
Ez a nagy műveltségű, a magyaron s a románon kívül héberül, görögül, latinul és németül tudó bölcs férfi a Keresztrefeszített legengedelmesebb újkori tanítványa volt. Rendkívüli szellemi képességei akár a teológia professzorává is tehették volna, de ő hivatása lényegét másban látta: megalázott atyafiaival kívánt együtt élni mindhalálig tartó szolgálatban. Pótolni akarta számukra mindazt, amit a sorsalakító élet megvont tőlük. Bolond ember, mondaná rá pénzisten szolgája, s az igaz Isten követője is joggal kérdezhetné: vajon János pap jól sáfárkodott-e a reá bízott talentumokkal? De ő Krisztus Jézus szolgájaként Ura intelmét követte: Amit a legkisebbel cselekszel, velem cselekszed.
Magyarra tanította a magyart, ha anyja nyelvét már elfeledte. Nemzeti történelmet oktatott annak, ki nem lelte a helyes utat. Iskolaszolga volt, és patikárius. Embert, hazát, nemzetet patikált. Nem fizetett szolgája, nem bérese volt ő az Úr Jézusnak, ki ha úgy adódik, a bajban magára hagyja a nyájat. Ő igaz pásztor volt, ki a szétszórattatásban tanácstalanná vált lelkeket terelte egy ordas indulatú világban Isten akolja védelmébe.
Szétszórattatás? Nem, ők nem szóródtak szét, csupán a gát szakadt, s mint az áradás, úgy ömlött az idegen elem a magyar tájra, lepte el, nőtt fölébe. Legelsőül a kicsit, a gyengét gyűrte le. Az erősebbek, a fenntartott fejűek még egy ideig bírták, mígnem torkukba ömlött, torkuknak esett az erőszakos ár, így mára csak az maradt meg, aki a hit égből alábocsátott lajtorjájába kapaszkodva, az anyanyelv hágcsóján egyre fennebb jutott. Kevesen vannak. Magányos szigetként folyja őket körül az ár, s a ladikosra várnak. A menekítő sajkára vagy éppen Kharón ladikjára. Kimerültek. Talán már mindegy nekik, melyik érkezik elébb: a szabadító vagy a halált hozó.
Hűséges sajkások persze minden időben akadtak. Ilyen hűséges a Mezőség balladása, Kallós Zoltán is, ki szülőfalujában, Válaszúton bentlakásos iskolát szervezett a sárban fuldokló kicsi falvak elsorvadó anyanyelvi oktatásából rendre kiszoruló magyar gyermekei számára.
Igen, Mohács, meg a rá következő hétszáz év...
Több mint tizenkét nagy háború, dúlások, gyújtogatások, fosztogatások, véres forradalmak... Mind Erdély magyarjait fogyasztotta. De jutott belőlük bőséggel a pestis és a kolera asztalára is. És az idegen hadszíntéren elesettek légiói, a rabságba hurcoltak tízezrei... Az éhínség és nyomorúság esztendei, a vagyonvesztések évadjai...
Pusztult a magyar, s ami nyomában maradt: a puszta helyek. Aztán a hívogató üresség felé a nagy hegyek gerincén, északról, délről, a bihari csúcsok felől elindult egy néma hadtest, hogy belakja a néptelenséget. Mohács után indult első rajuk, s azóta folyton jönnek, jönnek, jönnek, a Szózat gyászos jóslatát követve...
