Útban Kilyén felé, Sepsiszentgyörgy kijáratánál jobb oldalon a felparcellázott telkeken öles betűkkel ordítanak az arra járóval szembe a TEREN DE VÎNZARE, DE VÎNZARE feliratok. Szeretnék visszaordítani, de kinek?
Háromszék és jelesen benne a nagy hírű székváros, Sepsiszentgyörgy az újabb időkben annyit sem ad magára, hogy a még most is több mint 75 százalékos arányú magyar lakosságot és a majdnem színmagyar környező települések lakosait az ország nyelvi térképéről letörülve egyszerűen kiiktassák a köztudatból. Trianon tökéletes — és végleges? — triumfálásáról van szó, amikor az itt élő, most már se románnak, se magyarnak nem nevezhető demográfiai termék nemcsak az így vagy amúgy szerzett, örökölt, rablóprivatizált stb., stb. telkét árulja, hanem ezzel az egyszerű kiírással a "de vînzare" nyelvi közegbe nyalja be magát, oda csúszik-mászik be puhányként, gerinctelenül, hasmánt.
Megborzongok. Kikkel akarunk mi valamit is? Bármilyen autonómiát?
Aztán megérkezem Kilyénbe, régi rangja szerint ebbe a szépreményű községbe, ma Sepsiszentgyörgy egyik falusi jellegű bolygó településébe. Valakit keresek, az egykori községközpontnál egy férfi felismer — néhai Sándor öcsém munkatársa volt a nehézgépgyárban —, és tájékozódás végett két nyugdíjas tanítónő portájához kalauzol. Szemügyre veszem a virágok közt pompázó impozáns lakóházat, a soktyúkos baromfiudvart, majd, amikor a konyhába bekopogunk, két idős asszony és egy kevés szavú férfi fogad, kórusban mondják a hölgyek, hogy mi évtizedek óta ismerjük egymást, és hogy jó pedagógusként az én memóriám alá is istápot adjanak, szépen bemutatkoznak: Bányai Sándorné Török Terézia és Bartha Sándorné Török Margit. Így, teljes névvel, néhai férjüket is nevük említésével egyszeriben témába hozzák, kiemelve őket a mulandóságból, visszahozva őket az élők közé, a magyar családi névadást tanítói gondossággal őrizve és érvényesítve.
Egyszeriben megfeledkezem a faluvégi ,,DE VÎNZARE"-társaságról, és hagyom, hogy a két idős özvegyasszony — Bányai Sándorné 93, Bartha Sándorné 90 éves — visszavezessen abba a világba, amelyben jóban, rosszban valamiképp együtt voltunk. Megfeledkezem a jövetelem céljáról is — tájékozódás, ki küld ebből a faluból Háromszék-példányokat Dél-Afrikába? —, s a legszívesebben én is kérnék egy zöldségpucoló kiskést, hogy a karalábéleves alkatrészeit együtt készítsük elő, de sem késhez, sem szóhoz nem nagyon jutok, mert különösen Terka tanító néni valósággal a fejemre olvassa közös élményeinket, olyanokat is, amelyekről én teljesen megfeledkeztem.
Hogyan szőtték be a terepet a szekusok
Terka tanító néni mesélni kezdi, hogy ő is jelen volt azon az árkosi zenei találkozón — zenei kollokviumon —, amelyet a szekuritátésok szét akartak verni, s a Magyarországról érkező zeneakadémiai hallgatókat a határtól visszatérítették. — Láttam, hogyan szőtték be a szekusok a terepet — emlékezik —, amikor bevonultak abba a szobába, ahol a telefon volt, én átmentem a szomszéd helyiségbe, és mindent hallottam, amit beszéltek. Ismertem őket, mert minket a szekusok sokat zaklattak. Figyelmeztetni kellett a jelenlevőket, hogy vigyázzanak a szájukra.
A szekusokra való emlékezés témába hozza a besúgókat. Az igazság az, hogy én Bányai Sándorné Török Teréz tanító nénire nem emlékszem, férjére viszont igen, bár személyesen csak néhányszor szaladtunk össze. Ő volt az a köpeciek-barótiak közül, aki a legtöbbet ügyködött néhai Zakariás Attila baróti kulturális mindenes mellett a Köpec—Barót—Ágostonfalva melletti útkereszteződésben 1934-ben elpusztított szobor visszaállításáért. Az is rémlik, Attila több ízben figyelmeztetett, hogy Sándor bácsi háttérember, mert a szeku megfigyelése alatt áll, valamiért el is ítélték. Börtönviselt.
A besúgókról lévén szó, rá is kérdezek életük eme mozzanatára.
Terka tanító néni: A férjemet hat évre ítélték. Annyi történt, hogy a fiunkat valaki megkérdezte: apád miért nem áll be a kollektívbe? Azért, mert apám azt mondta, hogy ez úgysem tart sokáig. Amikor a tárgyalás volt, a bírósági végzésbe is belefoglalták, hogy a férjem ezt mondta. Ezzel kezdődött. Minket végig figyeltek. Este a zsalut becsuktuk. Reggel nyitva volt. Azzal jelentettek fel, hogy "Bányai Sándor és a felesége magyar történelmet ír".
Kilyéni beszélgetésünk után újabb információkért az Erdővidéket, mint a tenyerét ismerő dr. Demeter János megyeitanács-alelnökhöz fordultam. Bányai Sándorra ő is homályosan emlékezett — talán a bányavállalat könyvelőségén dolgozott, mondja —, de tájékoztatásért azonnal mozgósította baróti ismerőseit, és Bányai Sándor jó barátjától, Miklósi Józseftől, a bányavállalat topográfiai osztályvezetőjétől megtudta, hogy amikor barátja a fegyházból szabadult, ő alkalmazta a börtönviselt embert műszaki rajzolóként. Bányai Sándor később a baróti szövetkezethez került át, és onnan nyugdíjazták. A másik érdekes információ, hogy a köpeci emlékmű visszaállítását részben ő finanszírozta. Miklósi József emlékezete szerint 3500 lejébe kerültek olyan dolgok, amelyekre nem volt pénz, hisz kalákában, ingyenmunkával kellett visszaállítani az obeliszket. Az emlékműhöz ez kellett, az kellett — mondja a felesége —, s a férje azt vette meg, ami kellett a boltból. A saját zsebéből.
Érdekes módon kapcsolódik ez az információ ahhoz, amit Bányai Sándorné nekem Kilyénben elmondott: "Az emlékmű állítása miatt minket pénzbeli kár is ért. Háromezer-ötszáz lej. Akkor ez szép pénz volt. Amikor éjjel az emlékművet buldózerrel lerombolták, a kovácsoltvas kerítést is összetörték." A férje kérdezte Zakariás Attilát, hogy hova tegyék a szétroncsolt vasdarabokat. — Vidd haza — mondta Zakariás Attila —, nálad van hely.
"’91-ben ezekből a vasakból keríttettem be a férjem köpeci síremlékét" — mondja az özvegy. Albumot vesz elő, mutatja is a sírt, amelyen a férje neve mellé az ő nevét is bevésték. — Ez volt a fizetség azért, amit a köpeci emlékműre ráfizettünk — zárja le a témát, majd folytatja: — Én is ide kerülök — mutatja a síremléket. A férjem azt mondta a halálos ágyán: Adj el mindent, s költözz haza Kilyénbe. Te itt idegen vagy. Eladtam mindent. Egy házat, a malmot. És hazaköltöztem. Harmincegy évet tanítottam Köpecen. Román nyelvet. Románul jól tudok, Fogaras mellől, Halmágyból származunk. Előbb Udvarhelyen jártam a képzőbe, majd a nagyszebeni ferences zárdában szereztem tanítói oklevelet. A halmágyi házat unokaöcsémnek adtuk el. Nem került idegen kézbe. Köpecen a román nyelvet odaadóan és lelkesen tanítottam. Úgy, hogy jó magyar emberek legyenek a tanítványaim. A megyétől a román tanfelügyelők mindig megdicsértek. (Említ olyan tanfelügyelőket is, akiknek a neve nem a legjobban cseng a közemlékezetben.) Azt válaszoltam nekik — folytatja —, én nemcsak beszélni tanítom őket, hanem azt akarom, hogy ezek a gyermekek vegyék fel a versenyt a románokkal, amikor felnőnek, és ne segédmunkások legyenek mások mellett.
A sorsjegyben hat év börtönbüntetés volt
Halmágy előhívja az emlékezetből a testvére, Török Tibor történetét.
Ez újabb besúgós és börtönös ügy. Példa arra, hogy akire kihúzták a cinkust, miként provokálták, hogy börtönbe juttathassák. Egyik pártaktivista — Benedek Béla — azt mondta Tibornak, vegyen zárt sorsjegyet. Tibor azt mondta, dehogy veszek! Csalás az egész!
Tibort feljelentette. A feljelentés bekerült a törvényszéki papírok közé. Vádként. Tizenhárom törvényszéki tárgyalásra került sor. A vád szerint a román államot, a Román Népköztársaságot nevezte csalónak! Becsmérelte az állami sorsjegyárusítást.
Tibor is, akárcsak a tanítónő férje, Bányai Sándor, egy másik kijelentésért ugyancsak hat évet kapott. Teréz tanító néni temperamentumát illusztrálja ez a történet: elment a testvére törvényszéki tárgyalására. A Tibor felesége állapotos volt. Kérték, hogy engedjék be a tárgyalóterembe. Az asszonyka várandós. Beengedték, de a fegyveres őr rátartotta a gépfegyvert, s azt kiabálta: Meg ne próbáljon sírni, mert maga is ide kerül. És rámutatott a vasketrecre, amelyben a férje volt. Azért tartották a ketrecben, mert nem vásárolt sorsjegyet.
Terka tanító néni ott ült a teremben, Tibor a tárgyaláson végig látta őket. "Látott, hogy ott vagyunk." Erőt gyűjtött.
A bíró azt kérdezte: van-e a vádlottnak ügyvédje?
Török Teréz tanítónő felugrott: ,,Honnan lenne ügyvédje? Az este tudtuk meg a falusiaktól, hogy Tibort elvitték."
— A Brăilai Nagyszigeten volt Tibor is, a férjem is kényszermunkán. Az egyik a sziget egyik végében, a másik a másikon. És semmit sem tudtak egymásról.
A tanítói hivatás jelképei
Szóval, két régi édestestvér iskolamester emlékezik. "Menj haza, itt idegen vagy" — mondta harmincegy év tanítónői hivatásgyakorlás után a hátramaradó feleség lelki egészségéről a halálos ágyon is gondoskodó férj. És Bányai Sándorné Török Terézia eladja a teherforgalom miatt repedezett falú házat, a vízimalmot a Barót patakán, és hazaköltözik Margit húga mellé Kilyénbe. A két özvegy gyönyörűen rendbe rakatja, kibővíti a kilyéni családi házat. Egy virágözön az egész porta. Két kotlóalja csirke csipog az udvar gyepén. A házfelújítás, a sok-sok virág, a csirkék, a tyúkok a tanítói hivatás példaértékű jelképei is.
Benn a konyhában múltidéző albumokat nézegetünk. Hosszú élet — sok album.
Terka tanító néni hazaköltözött Kilyénbe a hallgatag húga mellé, de a legújabb albumban fő helyen áll a köpeci sír, ahová az ő neve is fel van vésve Bányai Sándor adatai mellé. És ott vannak a buldózerrel lerombolt és lánctalpakkal széttaposott kovácsoltvas kerítés elemei is, "újrafelhasznált anyagként" a Bányai házaspárra és a felújított köpeci emlékműre emlékeztetve.
Én különösen örülök a véczeri emlékmű hányatott története eme a mozzanatának, és annak, hogy ezek a kerítésdarabok ereklyévé nemesedve a legjobb és a legilletékesebb helyre kerültek, mert a régi helyébe állított köpeci szobor is csak azért állhat, mert voltak Bányai Sándorok, Török Tiborok, akik egy elejtett mondatért hat év szabadságvesztésre ítéltettek ugyan, de amint szabadultak, társaikkal együtt újra mozdítottak valamit nemzeti ügyeinkért.
És vannak, akik éveik számát a százas szám felé gyarapítva nemcsak emlékeznek ezekre a történetekre, hanem tesznek is ezek továbbadásáért.
A kilyéni Bartha-porta konyhájának asztalán, mintha számomra készítették volna elő, a lapunkat látom. Ránézek. Terka tanító néni észreveszi és megjegyzi: a Megyei Tükör első számától mostanig olvassuk. Volt, amikor kilenc magyar lapot járattunk. Mostanra ez maradt. A Háromszék.
