Sepsiszentgyörgy önkormányzatának szoborprogramjában idén Gyárfás Jenőnek terveztek emléket állítani. Vargha Mihály egész alakos szobrot készített a székelyek nagy festőjéről, hagyományosat és mégsem. Meditációból indul állványa felé, elmaradhatatlan köpenyében, egyik kezében ecset, másikban paletta. Arca derűs, festői mintázatú, de vonásaiban ott bujkál a mélabú. Ha letekintene odafennről, bizonyára szabadkozna, amiért neki szobrot állítanak, hiszen szerény ember volt, de talán kicsinykét örvendene is. Legfőképpen talán annak, hogy a róla elnevezett képtár előtt állhat. Akárha csak készülne belépni, az odabenn található életművét újabb zseniális alkotással gyarapítani.
A szobor avatására október 3-án kerül sor, ezzel nagyjából kiteljesedik a Gyárfás-kultusz. Hogy megérdemli az emlékállítást Gyárfás Jenő, kétségtelen: karriert, elismerést, megrendeléseket hagyott ott Münchenben, hazajött a Debren-parti csendbe, magányba. Bolyongott a városban, környékén — csudabogárnak tartották. De elindított egy közgondolkodást. Ami nélkül aligha válhatott volna Sepsiszentgyörgy képzőművészeti élete azzá, amivé vált. Elődeink ezt felmérték, nem csupán festői zsenijét ismerve el, amikor 1957-ben, születésének 100. évfordulóján emlékkiállítást szerveztek, amikor 1971-ben emlékházát avatták és utcát neveztek el róla, mikor képeit megvásárolták a múzeum számára (életművének háromnegyede, számos személyi tárgya a Székely Nemzeti Múzeum tulajdona). És a kortársak is felismerik jelentőségét, hogy állandóan a köztudatban maradjon, 1992-ben egyik legjelentősebb festménye, a Tetemrehívás témaelemző kiállítását szervezték meg az emlékházban, 2005-ben újabb Gyárfás-emlékkiállítást, 2007-ben Almási Tibor monográfiát írt róla, tavaly, tavalyelőtt műveit székelyföldi vándorkörútra vitték, s időközben a Képtár is felvette nevét. Most, a szoborállítással még egy adósságot leróhat az utókor. Amit talán még tenni kellene: az emlékházat visszaállítani, de legalább a műtermet berendezni, látogathatóvá tenni.
