A szerb parlament nem fogadja el tehát az Ahtisaari-javaslatot, amely korlátozott függetlenséget biztosítana Koszovó számára, hanem szinte korlátlan önkormányzatot, százalékban kifejezve 95 százalékos autonómiát javasol, olyant, amilyennek nincs párja a világon. Ez azt jelenti, hogy a koszovói intézmények maguk dönthetnének minden gazdasági kérdésben, maguk rendelkeznének a szociális és kulturális problémák megoldásában. Belgrád csak olyan kérdésekben szólna bele Koszovó önkormányzati életébe, mint a külpolitikai ügyek rendezése, a határellenőrzés és a szerb kulturális örökség megőrzése. Mindezt a koszovói ügyek szerb minisztere, Szlobodan Szamardzsics fejtette ki.

Számunkra ez a koszovói ügy azért is több, mint érdekes, inkább életbe vágóan fontos, mert a román államelnököt, Traian Băsescut is állásfoglalásra késztette, aki Párizsban kifejtette, hogy Koszovó számára a regionális autonómia lenne a jó megoldás. Ugyanezt tette Borisz Tadity szerb elnök is, aki az államiság egyes ismérveit felmutató szerb és albán entitás kialakítását javasolta Koszovóban.

Ezek után, természetesen, Traian Băsescu a honi nacionalista csoportosulások kereszttüzébe került. Számunkra szerintük nincs esély az autonómiára — Traian Băsescu is kihátrált a saját párizsi megjegyzése elől —, a koszovói ügy rendezése nem jelent precedenst más régiók etnikai jellegű rendezése számára, mert Erdélyben például nincs háború.

Nem csak megdöbbentő, hanem szégyenletes nemzetárulás az is, amit a magyar kormányfő autonómiaügyben elművelt. (Elavultnak tartja az autonómia intézményét.)

A Benes-dekrétumok pozsonyi megerősítése is rányithatná szemét ezeknek az uraknak, hogy a kisebbségek sorsának alakulása ebben a térségben sincs rendben.

És mi mindenek ellenére örülnénk a koszovói szerb autonómiatervnek.