Föl kell hívnom figyelmét a tudatlanoknak a Csokonai Vitéz Mihály által is elsiratott csalfa, vak remény lélekmérgező hatására.
Január elsejétől lehet majd kérni a magyar állampolgárságot is, lakjék az ember bárhol magyarként. Tájékoztatást mindenki kap az illető hivatalokban. Én csak a magam példáját mondom itt el, és nem riogatásként, hanem hogy a vak reményt megelőzném.
Huszonkét esztendőt töltöttem magyarországi emigrációban, február másodika óta ismét Sepsiszentgyörgyön élek, ahol leunguroznak, miután Magyarországon lerománoztak. Ez volt, van.
Ahhoz, hogy huszonkét évi ottani adózásomat, egészségbiztosítási és sok másmilyen adókötelezettségemet teljesítettem, a romániai egészségbiztosítási állami hivatalnak csak úgy ad át Magyarország, fedezve törvény szerint a kezelésemet úgy-ahogy, ha Csíkszeredában a magyar főkonzulátuson leadom a magyar személyi igazolványomat, lakcímkártyámat. És elvették mindazt, el május 31-én, és én megrendültem mondottam: hiszen lakásom van Magyarországon, amelyet még el sem ad(hat)tam, és hát ennyi év után magyar állampolgárként maradok személyi nélkül?
Lehet, meghatódtak a konzulátuson. Az ő dolguk.
Kiderült viszont most, hogy igen ám, de megsemmisítették az úgynevezett TAJ-kártyámat is, mert állandó lakcímem Sepsiszentgyörgyön van! Ama TAJ-kártya a magyarországi állampolgárságom révén biztosította az ottani egészség(telenség)i ellátásomat! Hiszen huszonkét évig fizettem, laktam, s vagyok magyar állampolgár...!
Nem, kérem! A főkonzul szerint idén áprilisban hozták ezt a törvényt: csak egy állandó lakhelyem lehet. Tehát nem maradt semmim, csupán egy magyar útlevelem.
Itt intek a csalfa, vak reménytől mindenkit. Nehogy azt gondolják, amit a kettős állampolgársági ottani szavazás idején állítottak Gyurcsányék, Kuncze Gáborék, hogy ha megkapják a külföldi állampolgárok is az állampolgárságot, huszonhárommillió román lepi el a kórházakat, a munkahelyeket. Tehát: nem létező kórházakat és nem létező munkahelyeket.
Nekem abszolút semmi jogosultságom immár az édesnek soha általam nem mondott Magyarországon, sem családorvosom nem maradt, sem ellátási jogom, sem személyi igazolványom, sem semmim!
Úgy lettem idegen Magyarország számára, mint amilyen idegen voltam Románia Erdély nevű felében 1988-ig.
Lakhatom a Városligetben, a Népligetben a fák alatt vagy másutt, lehetek beteg vagy halott, ez mind Romániára, az itteni kórházakra tartozik — magyarhoni huszonkét esztendő után. Vásárolhatom a gyógyszert ott recept nélkül, feketén.
Január elseje bizonyára eljön, bizonyára százezrek kérik a másik állampolgárságot, ki tudja, még miket, s reménnyel. Nos, óvakodón kell erre gondolni.
És amit még nem mondottam: szavazati jogom sincs amott, hiszen itt van az állandó lakhelyem!
Több mint háromezer-ötszáz írásomnak, ami megjelent Magyarországon csak publicisztikai műfajban, kilencven százaléka nemzeti és kisebbségi ügyben íródott. Most meg kell fogadnom egy itteni orvos tanácsát, mely szerint betegségem esetén — melytől Isten őrizzen — jobb, ha kalapkúrát tartok, vagy kiülök a napra kiszáradni, mint hogy itteni kórházba befeküdjek...
Nem lepik el Magyarország kórházait az erdélyiek, felvidékiek, délvidékiek, ukrajnaiak, mert oda be sem engednek még engem sem, aki huszonkét évig fizettem az adókat, a betegellátási, biztosítási pénzeket...
Még annyit, hogy több hónap óta egyezkedik a két biztosító a két ország között. A romániai, az itteni egyszerűen nem tudja — mondotta —, mihez kezdjen velem. Az ottani, a magyari, lihegi a papírjait felém, s én az őszi, téli szezont tölthetem küszöbön belül. Nos, ezért mondom: két rendszerben éltem két országban, egyik sem volt hazám. Ennyit 2011. január 1. előzeteseként.
