Fogalmam sem volt, hogy ezt eszik-e vagy isszák, és végül is itthon derült ki, hogy kiváló salátaolaj például, de minden másféle felhasználásra alkalmas, felette finom. Törökország egyébként mogyoróültetvényeiről is híres.
Az idén a Rodostó feliratú vörösbor lett volna a tömeges vásárlás tárgya, már csak azért is, hogy támogassuk a törökországi magyar ,,feliratipart". Nekünk, erdélyieknek a névhasználat igen érzékeny pontunk, s ennek megvan a maga oka. Valahányszor anyanyelvünkre rontanak a bennünket nem kedvelők, helyneveink szabad használatára törnek.
Kumbağban, sajnos, csak Tekirdag feliratú bor volt most. Az üzletvezető ígérte, hogy másnapra lesz Rodostó is, de a szállítmány elutazásunkig nem érkezett meg.
A törökök egyébként igyekeznek mindenben a magyarok kedvében járni, a székelyekében különösen, mióta kapcsolataink évi rendszerességgel erősödnek, s kék alapszínű zászlónkon ott ragyog az aranysárga Nap és a Hold. Tekirdagban ugyancsak a magyarok kedvéért van Rodostó nevű szálló is, holott a város neve 1977 óta hivatalosan Tekirdag. Volt már Rhaedestus, Roddoscuk, Tekfurdag is. A Tekirdag név az utóbbira vezethető vissza. Egy kedves, allegorikus monda az alapja, amelyet egyik előző riportomban részletezően ismertettem. Most csak annyit, hogy a tekfur szó Beder Tibor elemzése szerint keresztény birtokot, illetve ennek tulajdonosát jelenti, magyarosítva az Urak hegyének mondhatnók, mert a dag szóelem hegyet jelent. Itthoni szemléletes példa a dobrudzsai Babadag — Öreg-hegy —, amelyet valami módon a honi névváltoztatási hullámok, csodák csodája, nem mostak el. Ezek Dobrudzsa török neveinek százaira politikai szökőárként csaptak rá, így születtek politikai császármetszéssel a Május 1. és ehhez hasonló infantilis megnevezések például Murighiol helyett.
A már-már legendás török—magyar testvériség bizonyítéka az is, hogy a 3. Mikes-zarándoklat fő témája Ibrahim Müteferrika, szobrának a Márvány-tenger nyakékvárosában igen megtisztelő a helye, egy központi térre állították fel. Lévén ez egyben szórakoztató központ is, a mi Székely Ábrahámunkkal ezrek és ezrek ismerkedhetnek meg. A szoboravatás másnapján is voltunk a helyszínen, az érdeklődők és bámulók tízei állták körül Köpe Csaba alkotását. A pakliban az is benne lehet, amit a helyszínen hallottam: ha a szobor az általunk, házi használatra Magyar Parknak keresztelt tengerparti sétányövezetbe kerül a Nagyságos Fejedelem és Mikes háromalakos emlékműve mellé, túlhangsúlyozza Ibrahim Müteferrika keresztény magyarságát, holott ő muszlim hívőként végezte a török felvilágosodás ügyében igen áldásos munkáját.
Rodostó, különösen éjszakai kivilágításban, valóban a Márvány-tenger nyakéke, a hatalmas öblöt kikötőivel együtt nyakláncként ragyogtatja rá az éjszakai tenger sötétjére. Ezt a több kilométeres part menti sávot a tengertől hódították el, ezen szalad végig a gyorsforgalminak minősíthető főút, erre telepítették a parkok, zöldövezetek füzérét, itt zajlik a szó mindenféle értelmében az évenként ismétlődő Cseresznyefesztivál, amelyen a szilva nagyságú cseresznyeszemek mellett ezer és ezerféle árut kínálnak. Trákia egyik legnagyobb vásárának helyszíne ez, amelyre a kis-ázsiai portékát is elhozzák.
Rodostó egyébként a török városok rohamos és látványos gyarapodásának példája is, lakosainak száma meghaladja a százezret, ezzel egyenrangúvá nőtte ki magát a nagy múltú Drinápollyal. 1978-ban 38 000, 1983-ban 45 000, 1990-ben 60 000 és 2006-ban 108 000 lakosa volt. Innen Isztambul kiváló minőségi műúton két óra alatt elérhető (138 kilométer), s egy kilométer híján ugyanekkora a távolság Drinápoly és Tekirdag között is.
Rodostó színei
Tekirdag tarka forgatagú, színes város. Az ékkővel díszített nyaklánc jelzős szerkezet nem ráragadt, hanem belőle sugárzik. Ezt már Mikes is érzékelte: ,,A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú." Hossza azóta jelentősen megnyúlt, Isztambul irányába modern lakótelepek nyújtózkodnak az új lakókra várva. De őrzik itt a régi építkezés emlékeit is. Nemegyszer groteszk hatást vált ki egy romos régi ház a modern épületek sorában. A magántulajdon szentségének jele ez, és természetesen hanyagság következménye is. Erre a legjobb, illetve hátborzongatóan negatív példa a Magyar utca sorsa. Hogy ne csak én mondjam a magamét ebben a témakörben, Beder Tibort idézem:
,,Gondoljunk arra, hogy ha bármelyik magyar kormány a mai múzeum épületével együtt felvásárolta volna az egész Magyar utcát lakóházastól, kertestől, mindenestől, és azt renoválva múzeum-utcává alakította volna át fogadókkal, teázókkal, kávézókkal, kis vendéglőkkel, akkor ez ma nemcsak a rodostóiak és az ide látogató törökök, hanem a világ valamennyi magyarjának lenne vonzó turisztikai látványosság és igazi rodostói történelmi utca. 2003-ban dőlt össze a Magyar utca három, még meglévő faháza, köztük a Mikesé is. 2007-ben leomlott Bercsényi Miklós hajdani lakása is. Helyükre tégla- és betonházak épülnek. Felbecsülhetetlen az a szellemi veszteség, amit a magyar közömbösség ezen a téren művelt. Gondold csak el, magyar, hogy mi mindenre adott már a magyar állam támogatást bel- és külföldön egyaránt."
Ezért volt fontos és jelzés értékű, hogy Ibrahim Müteferrika szobrának avatása alkalmával az ankarai magyar követség nagykövetét és az isztambuli konzulátus főkonzul asszonyát, akik a magyar zászlós, székely ruhás menet élére álltak a Magyar utca székely kapujánál, az utolsó pillanatban menetirányt módosítva végigvezettük a magyarság romos ,,Szégyen-utcáján".
A zágoni polgármester, Kis Józseftől van ígéretünk arra, hogy a szülőfaluban felépítik és múzeumi rendeltetést kap Mikes rodostói házának hű mása. Ez szép és jó dolog, de Rodostót mégsem pótolhatja. Szerencse, hogy a 30-as években, az utóbbi félszáz évben kormányzati körökben sokat szidott Horthy-korszakban újjáépítették a Nagyságos Fejedelem rodostói ebédlőházát. Ez mostanra a rodostói magyar kirándulók sarokházává, nulla kilométerkövévé vált. A Magyar utca bejárati székely kapujánál gyülekezik mindenféle ünnepi alkalmi menet, itt adnak az emberek egymásnak találkát. Rodostóban a Rákoczi Müzesit — a Rákóczi Múzeumot — sokan ismerik, rendkívül büszkék rá a törökök is. Egyik ékkő ez a Márvány-tenger nyakláncán. Közvetlenül alatta, a meredek mart lábánál Mikes idejében még a Márvány-tenger ostromolta hullámaival a sziklafalakat. Ma is innen nyílik erre a tengerre az egyik legszebb kilátás, innen szeretnek tengerháttérrel fotót készíttetni a kirándulók.
A törökök szeretik a színeket, és színes a külső-belső világuk is. Azért van rendkívüli hatása, ha a szentegyházasfalvi 140 tagú gyermekfilharmónia székely ruhában lép fel, vagy az uzoni Szivárvány asszonykórus székely ruhába öltözve, csíki, gyergyói székely férfiak jó szabású székely gúnyában viszik a székely és magyar zászlót.
Nem az első alkalom a mostani, amikor a szervezett résztvevőkön kívül a helyszín közelében tartózkodók seregei gyülekeznek a látványra és az énekszóra. Két évvel ezelőtt, amikor a rodostói Cseresznyefesztiválra időzítettük a magyarság törökországi nyomkeresését, a város egyik terére rögtönzött pódiumon a Háromszék Táncegyüttes néhány tagja olyan táncba kezdett, hogy a vendéglátók attól félve, a pódium deszkái beszakadnak, ijedten szedték szét az építményt, és mutatták a tér kövezetét, amely kibírja ezt a megpróbáltatást.
Ránk, magyarokra a török katonazene van ilyen hatással. A fúvós és ütőhangszerek, a hanghatásában és fizikai helyét tekintve is a központba állított nagydob — török megnevezését nem ismerem — kíváncsiságunkat csigázza.
Rodostói történeti érdekesség az is, hogy az első világháború idején a várost és környékét két évig a görögök tartották megszállva. 1922-ben Kemal pasa csapatai szabadították fel. A békekötés után népességcserére került sor a törökök és a görögök között. Ez lényegesen megváltoztatja a város lakosságának etnikai összetételét, amelyről még Mikes így ír:
,,(...) mert jó, megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény, mi az örmények házaiban lakunk".
Bennünk, magyarokban a lakosságcsere spontán ellenérzést vált ki, rögtön a Benes-dekrétumokra vagy a bukovinai székelyek szerbiai elűzésére gondolunk. Ha más néptöredékekkel vagy etnikai csoportokkal történik ugyanez, többnyire közömbösek vagyunk.
Tény, hogy a lakosságcsere után Rodostó és környékének eltörökösítése végett anatóliai törököket, az egykori nomád Yürük törzs leszármazottait telepítették be. A rodostói Yürük családok száma egy időben megközelítette a félezret. A Yürük törzsek a magyarokkal a történelem során is rokoni érzelmeket tápláltak. Bartók Béla 1936-ban a dél-anatóliai Yürük törzs dalait és hangszeres zenéjét is gyűjtötte, s meglepő hasonlatosságot fedezett föl több magyar népdal és a Yürük-dalok között. 2005-ben, mikor magyar nyomkeresőben az antaliai Macarköyben — Magyarfaluban — jártunk, nagyjából velünk egy időben a Magyar Nemzet két munkatársa felkereste nyári szállásukon a magas hegyekben lévő Yürük pásztorokat, és rendkívül izgalmas riportsorozatban számoltak be a tapasztaltakról, a török—magyar rokoni szálak ma is a Yürük tudatban élő ága-bogáról.
