Két magányos, de alkotó magányában szívósan építkező művészt, akik — s ezt is fennhéjázás nélkül állíthatjuk műveik ismeretében — nemzedékeik legjobbjai között vannak... Ezt a tényt tudatosította a figyelmes nézőben a két egymás mellé sodródó tárlat, s bizonyítják Gazda József Köllő Margitról és Jánó Mihály Sárosi Csa­báról figyelemre méltó empátiával megírt tanulmányai is.
Az a körülmény, hogy Köllő Margit is kiállít grafikákat, gyönyörű textíliái mellett, és Sárosi Csaba is válogat grafikáiból, csábíthatna akár az összehasonlításra is, de ennek nincs sok értelme, noha az eltérő technikák ellenére nyilván vannak a művészeknek közös jegyeik, s a világ sorsáért, a környezet romló állapotáért érzett felelősség is rokoníthatja őket, de mégis úgy gondolom, méltányosabb, ha külön beszélünk ezekről a művekről. Nem mindegy ugyanis, miről s hogyan beszélünk, noha egyetérthetünk Ivan Bunyinnal: mindenki, aki él, megérdemli, hogy szóljunk róla, hát akkor azok a művészek, akiknek kiállításait jutalomjátékként minősítettük...
Sárosi Csabáról csak szubjektíven szólhatok, elfogultságomat vállalva, tekintve, hogy különös rajzait és elbűvölő könyvét, a Bestiáriumot (azóta sem jelent meg?!) még a hetvenes évek végén láthattam, s azóta figyelem különféle kiállításokon, hova és merre viszik démonai. Jánó Mihály a kiállítás megnyitóján csalafintának nevezte, és megállapította róla, hogy mindent lerajzol. Ezekhez nincs mit hozzátenni. Két­ségtelenül fantasztikus rajzkészsége van, s a romániai magyar könyvkiadás egyik nagy hibája, ha nem bűne, hogy illusztrátorként nem foglalkoztatják. Így aztán ő talál ki történeteket magának, rajzai szinte felélednek a nézőben, elkezdik élni külön életüket, történetük van, méghozzá elmesélhető történetük, s ez a tény is rendkívül szuggesztívvé teszi különben is közvetlen rajzait és képeit. Hogy a közvetlenség ilyen fokára elérni mit is jelent, azt legfeljebb egy másik grafikus méltányolhatná... Címeiről is külön lehetne értekezni, irónia és dac van bennük, önirónia és kérlelhetetlenség (Bár szívem fekete, Undor nyála szájamon, Játszma vesztésre, A szék lovag stb.).

Sárosi Csaba: A szék lovag

Műveiben sok a visszatérő, egymást metsző, továbbvivő, esetleg épp terrorizáló motívum, mégis meglepően egységes képét mutatják annak, ahogyan Sárosi látja ezt a nekünk megadatott leggyönyörűbb világot, s külön érdekessége kiteljesedő művészetének a különféle technikák bravúros alkalmazása és keverése. Ez és a kollázs térhódítása s tudatos alkalmazása is bizonyítja, hogy aszketikus alkata és visszahúzódó természete, magányossága ellenére sem fenyegeti az önismétlés veszélye. Nézzük meg közelebbről két figyelemre méltó művét. A Játszma vesztésre két síkján pereg a nagy közös történet, egy tornyot rohamoz felül egy tank, míg alul karddal esnek egymásnak a vitézek. Igen, a történelem önmagát ismétli, mondhatnánk, de jó, ha időnként ilyen szinten tudatosítják bennünk, mert Sárosi Csa­bából hiányzik az egyszer volt (hol volt, hol nem volt?) agitátorok vakhitű kételye, ő senkit semmiről nem akar meggyőzni, meglepő empátiával szemléli a lerajzolandó világot. A szék lovagban például egy üres, eléggé rozoga széket láthatunk az előtérben, nyomasztóan, mondhatni, baljósan fekete háttér előtt. Egy üres szék, amivel bármi megtörténhet, bárki helyet foglalhat rajta, lovagjára vár. Jó három évtizede írtam le, humoros, bájos, csalafinta analízisei egy, a világ állapotáról folyamatosan készülő, nyomasztó szintézis irányába mutatnak... A folyamat azóta is tart.
Ha Sárosi Csabáról, bevallottan, szubjektíven szóltam, hogyan beszélhetnék Köllő Margit tragikusabbra hangolt művészetéről? A sors furcsa tréfája, hogy az ő művészete, ha nem is kerülte el figyelmemet — hát hogyan is kerülhette volna el a számtalan csoportos kiállításon látható, kivételes technikai tudással készített textíliája például, vagy összetéveszthetetlen grafikái? —, azon kevés háromszéki művész közé tartozik, akivel nem készíthettem interjút, következésképpen műtermében sem járhattam. Ami késik, remélhetőleg nem múlik, fecsegés helyett inkább a műveiről...
Van egy csodálatos rajza, amelyen az alábbi fohász olvasható: ,,Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Bizony erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, mint a sír." A figyelmes néző meglelheti ezt a művet megszőve is, noha a másik teremben érdemes lett volna kipróbálni, hogyan hatottak volna egymás mellett?!
Gondolom, frenetikusabb hatást keltettek volna!...
Noha a hatás felejthetetlen és kivételes, mert igazi nagyságot árasztó mű: a rajz és a szőnyeg esetében is frenetikus, egészen egyszerűen elragad valami mélabús, melankolikus, mégis, tragikusra hangolva is erőt sugárzó és belőlük áradó szenvedély, és nem is ereszt el, velünk marad, amíg a művésznő különös világával ismerkedünk. Pedig igazán lenne, ami elvonja a figyelmünket ettől a fáradhatatlanul és akár egy sivatagban felejtett rádió, kitartóan sugárzó kettős műről, a textíliák közül különösen a döbbenetes hatású, fákat ábrázoló szőnyeg felejthetetlen, benne lüktet a fájdalom a veszteségekért, a természetért érzett s átélt aggodalom...
Köllő Margit tragikus művei a teremtésért, a pusztulás ellen készülnek, noha — s ez is közelíti Sárosi Csabá­hoz — benne sincs semmi hajdanvolt agitátorok szenvedélyes hittérítő szelleméből.
Nem meggyőzni akar, hanem bemutatja a világot úgy, ahogyan ő látja. Leltározza a világot, az időt, saját elkerülhetetlenül fogyó idejét is, figyelemre méltó Főidő, Részidő, Örökidő című hármas műve, amely a régi tanítást idézi fel dacosan, vonzóan, felejthetetlenül a mindent megzabáló, könyörtelenül elfogyasztó iszonyatos időről...
Ha jól értem, erről szól rendkívüli erővel a melankolikus Osonó idő, el nem küldött levelek című szőnyeg is, vagy a Foszladozó repülőszőnyeg. Itt ismét felfigyelhetünk Köllő Margit sajátos, nézőjét mintegy delejező művészi erejére, művei, akár az örvény, szippantanak magukba, nem eresztenek, el lehet veszni bennük, mint egy labirintusban. Végül gyönyörű, s mi másról szól megint, mint az annyiszor megidézett időről, A hervadás vörös virága is, amely szintén fullasztó hatással van nézőjére, de erről érdemben talán csak versben beszélhetnék, ha nem is itt és nem is most.
Igen, két kivételes tehetségű, aszketikus művész jutalomjátékát láthatjuk a képtárban. Mindenkinek érdemes megnéznie őket...