Érveltem, mondván azt is: nem elég nekünk a Szent György-szobor, amely olyannyira közröhejt gerjesztő, hogy vendégeinket igyekszünk másfelé vinni ebben a megcsinosított városban? A tűre szúrt, félkegyelmű bálnavadász ott marad az idők végezetéig...
Mondottam azt is: miért nem kerül az egész alakos alkotás a műemlék épülettel szemközti, szemet gyönyörködtető, virágos földsávra? Az a hely kérte valósággal a szobrot!
Nem, most ott áll a járdán, megtörve az épület harmóniáját, ferdére (!) szándékolt és végzett talapzatán, nem tudni, merre menne, ha menne, miért került a kirakat elé az alak egyik fele.
Kányádi egyik ifjú híve mondotta: Vers az, amit mondani kell.
Nos, szobor az, amit körbe lehet járni.
Gyárfás Jenő szobrát ott csak a kóbor kutyák ha körbe tudják járni. Aki emberfia akarja látni a teljes alakzatot, annak be kell mennie a kirakatba, úgy szemlélni a jobb sorsra érdemes művet.
Az egyik városi illetékes már-már megértette érveimet, esetleg később még ki lehet tenni a virágos látómezőbe, mondotta. De amikor azt kérdezte, miért nem tetszik nekünk, ami új, már tudtam: hiába hozom fel a Bauhaus példáját, hiába az irodalomból az eszement újító tehetségtelenek sorát.
Ott áll a szobor, senkit el nem tanácsolok mellőle, gyönyörködjék benne, kerülgesse — esetleg kéredzkedjék be a kirakatba is, hogy lássa más szögből is a festőt, mint ahonnan a műkedvelők, illetve művészetet kedvelők tehetik.