A falu utolsó szövőasszonyát, a nyolcvanhárom esztendős Felcser Amália nénit (képünk) a Nagyágon, a Felcserek utcájában az 551. szám alatti portán az osztováta mellett találtuk, és arra kértük, meséljen életéről és nagy ,,szerelméről", a százéves szövőszékről.
A szövés mesterségét a szülői házban, édesanyjától lopta el gyermekkorában. Édesapja erdőpásztor volt, édesanyja, amikor nem ment a mezőre, egész nap szőtt. Akkoriban nem volt ilyen cifra világ — mondja —, iskolás korában Bende úrékhoz járt sokat szőni, a Bende fiúknak készített alsónadrágot szarufáson. Később máshová is eljárt szőni, amit napszámban, méterre fizettek ki.
A százéves osztovátát Bandi István készítette fiatal korában. Amália néni, miután 1947-ben férjhez ment, kapta ajándékba a szövőszéket, amit helyszűke miatt meg kellett rövidíteni, és azóta megszakítás nélkül sző rajta. A kiskertben is kapál, meg a házimunkát is elvégzi emellett. Idén a fájós lába és a szíve miatt nem mehetett fel szőni az Óriáspince-tetőre, bár nagyon szeretett volna ott lenni, mint tavaly. Az általa készített szőttesek az Amerikai Egyesült Államokba, Belgiumba, Németországba, Törökországba és Magyarországra is eljutottak. Szövés nélkül már meg sem tudna lenni, szenvedélyévé vált. Nem akar ő kereskedni — mondja meggyőződéssel —, hanem élni, mert ez a munka élteti, tudja, hogy nem élt hiába. A szövés Amálka néni esetében már nem pénz kérdése, hanem megnyugvás, hiszen alig hat lejt fizetnek egy méterért. A faluban már senki sem űzi ezt a mesterséget, de nagy örömére Kézdivásárhelyen élő Ibolya lánya megtanult szőni. A kisebbik leánya tud, de nem szereti ezt a munkát. Ma már csak a módosabbak rendelnek tőle szőttest, a szegények a turkálókból vásárolnak. Szomszédba soha nem jár, a padra sem ül ki, de ettől függetlenül oly sokan megfordulnak a házában, hogy több hírt tud, mintha a rádiót hallgatná naphosszat.
