...és hirtelen röhögésbe fúl az iskola étterme — egy klasszikus Shakespeare-sztorin —, aztán egy pillanat múlva beleborzongunk, hogy bizony saját magamon röhögök (és nem csak), hogy aztán egyik osztálytársam olvassa fel az összekötő szöveget, majd megint dőljünk el kacagva azon, hogyan bánik Hamlet Oféliával, és egy bravúros fogással kicserélődik a két szerep, hogy utána Hamlet reppelhessen nekünk, aztán maga az áldozat hozza fel az ellenérveket a belső monológban (gépfegyvercsattogás és Mátrix- és Star Wars-paródia két ágyúdörrenés közt — ezt persze mind szájjal)...

Tanulság nincs. A folyamatos szerepcserével talán közelebb kerültünk a Mester arcához (ahogy ők maguk mondják)? És a repp, a nézők bevonása, és minden más idegen elem? Oh, hogy talán nekünk és rólunk szólna a színház, és hogy belülről sejthetjük a tragédiát? Ami akár atomrobbanással is végződhet...

(Kedves Olvasó, azon szerencsések közé tartozom akik részt vehettek a Schilling Árpád rendezte Hamlet.WS című előadáson a Tamper2 színháztalálkozó keretében. Maga a helyszín — az iskola étterme — már egy különös hangulatot kölcsönzött az előadásnak, az amfiteátrumszerű elhelyezés lehetővé tette, hogy mindenki közeli nézője — ha nem épp szereplője — legyen a tragédiának. Az eredeti Shakespeare-művet nem a hagyományos Arany János-fordításban játszották, hanem Nádasdy Ádáméban, és ezt még sok érdekes szöveggel tűzdelték tele — néha még egy-egy saját történetecske is belefért a színészek részéről —, így a közönség átérezhette, megérthette, elfogadhatta és befogadhatta a tragédiát. Azonkívül, hogy a diákközönséget teljesen megnyerte újszerű módszereivel, az előadás másik nagy értéke, hogy így a nem létező színfalak mögött kirajzolódott Shakespeare arca is... És miért ne végződne atomrobbanással?)