DEMETER SÁNDOR és HELÉNA, Száldobos. Nagy szeretettel üdvözöljük a lapot, már negyven éve elmúlt, hogy előfizetői vagyunk: előbb a Tükörnek, majd a Háromszéknek és a Romániai Magyar Szónak. Hisszük, hogy megmaradásunkhoz, egységünkhöz ezzel is hozzájárulunk. Mi, nyugdíjasok nagyon ragaszkodunk hozzá, nekünk a szívünkhöz szól — csak így tovább, sok sikert és kitartást kívánunk a szerkesztőség munkájához.
MOLNÁR SÁNDOR, Árapatak. Száznál többen gyűltünk össze október 23-án Székelyföld első állami tanítóképzőjének dísztermében ünnepelni és emlékezni. A székelykeresztúri intézet 85 éve, 1870. október 31-én nyitotta meg kapuit, és az ország egyik leghíresebb, messze sugárzó műhelyévé vált. Kiállta a történelem megannyi viharát, és kétezernél több magas szakmai felkészültségű, népéhez hű tanítót nevelt. Sajnos, 55 évvel ezelőtt a hatalmi önkény megszüntette a rangos képzőt, amely a magyar iskolahálózat első áldozatává vált. Az intézkedésnek harmadéves hallgatóként magam is szenvedő alanya voltam, így az utolsó évet Székelyudvarhelyen végeztem, ott is diplomáztam. De büszke vagyok, hogy keresztúri diák lehettem, hiszen az ott tanulók, diplomázók minden körülmény között megállták a helyüket, és fáradhatatlanul dolgoztak — néhányan még ma is — nemzetünk fennmaradásáért, a boldogabb és gazdagabb Székelyföldért. Csak néhány nevet említek: Péter Albert, Jánosi József, Balázs Antal, Bereczki László, Dénes György pályája is innen indult. A szó szoros értelmében a nép napszámosai voltunk, minden időkben tudtuk, mit kell tenni, és miért — hála egykori tanárainknak. A jubileumi évfordulóra Szabó K. Attila vén diák az iskola viharos múltját bemutató füzetet adott ki, a műsoros megemlékezést pedig koszorúzás, fohász és a székely himnusz közös eléneklése zárta.
GÁBOR ÁRON, Sepsiszentgyörgy. A Dacia gépkocsikra 1989 előtt befizető polgárok egy része még mindig nem kapta meg az őt megillető kártérítést, noha az erre vonatkozó sürgősségi kormányrendelet 2007-ben valahogy megszületett. Hatályba lépése után azok, akiknek betétjük a volt állami takarékpénztárnál (ma CEC bank) maradt, többnyire felvették az őket megillető összegeket, azok viszont, akik átvitték számlájukat a Fejlesztési Bankhoz, a mai napig hiába reménykednek egykor jelentős megtakarításuk visszatérítésében. A napokban olvashattuk, hogy törvénytervezetben próbálják rendezni a kérdést, ez azonban elakadt a szenátusban. Pedig az elmúlt 21 év alatt alaposan végiggondolhatták volna a dolgokat, nem olyan bonyolult az egész: elvették a pénzünket és nem adták vissza. Talán nem is akarják?