Bevallom, én egyáltalán nem vagyok elégedett. Egy magyar iskolával kevesebb, mert bezárta kapuit a 3. sz. iskola. Ide jártak a ma élő legidősebb emberek. Ennek az iskolának a kapuit nyitogattam én is közel fél évszázadon keresztül: óvoda, elemi, majd 38 évig, 1958. szeptember 1-jétől 1996. szeptember 1-jéig igazgató-tanítóként.
Nem találom okát a bezárásnak, bármennyire is keresném.
Anyagiak? Nem lehet, mert amikor én jártam iskolába (1942—1946), jóval szegényebb volt az ország, mint most.
Létszámhiány? Ez sem, mert tevékenységem idején működött itt egy román tagozat három tanulóval, külön miniszteri engedéllyel, Florica Berzacovici vezetésével. Ennél jóval több most az I—IV. osztályos gyermek a beiskolázási körzetben.
Azon csodálkozom, hogy a mai községvezetők java része ebben az iskolában végezte az I—IV. osztályt. Én tanítottam őket. Nem fájt senkinek, hogy bezárul ez az iskola? Elképzelem, mit érez a hatéves, első osztályos tanuló édesanyja, amikor naponta az iskolabuszra ülteti gyerekét...
Nem csak délelőtt hallatszott gyermekzsivaj ebből az iskolából — este is vidámság uralta. Itt tartotta próbáit a falu alsó részében működő kis népi együttes. Itt próbáltuk a Névnapköszöntőt, az Ezüstlakodal­mast, a Fonóst. Itt pró­bált a több mint hatvan tagot számláló négyszólamú vegyes kórus. Most némaság délelőtt, némaság este.
A szülők többszöri próbálkozására sem sikerült megtartani ezt az iskolát. Az említett újságcikkben érződött az enyhe remény, hogy talán valamikor ismét megnyílik a kapu. Én nem hiszem. Berozsdá­sodik addig annak a zárja. Kár!

Pákó András, Csernáton