Arra jutottam, hogy talán ha magamat az erdélyi hegyek közül jövő sebes vízhez hasonlítom — mely remélhetőleg tiszta tud maradni, és finom pisztrángot terem, de néha rohan, szalad, olykor zabolátlan és csacskán csobogó, könnyedén suhanó erecske és vad, sziklákat is mozgatni képes áradat állandó köztes állapotában leledző természeti képződmény —, Izsó Gábort pedig az alföldi lankákon megszelídült, csendesen hömpölygő, alapjában megfontolt és méltóságteljes Körös kárásztól, keszegtől a süllőig terjedő választékban gazdag étlapot kínáló, életzöldes színű éltető vízhez — mely sokkal ritkábban árad, mint a hegyi patak, de akkor igen komoly víztömeget mozgat —, közel járok az igazsághoz.
A két, első pillantásra gyökeresen ellentétes habitusú éltető közeg együttműködése kérdésesnek tűnhet, ám az élet nagyon sokszor azt igazolja, hogy az eltérő vonások jótékony ötvöződése végül is szerencsés lehet. Főleg olyan időkben, amikor az egész ország folyamatos átalakulás alatt áll, amikor — éppen ezért — a jövőt nem látjuk még tisztán, csak sejtjük és reméljük, amikor olyan dolgokkal kell naponta foglalkoznunk, döntést hoznunk, amelyek létezéséről nem is álmodtunk pár éve, de mára sajnos sarkalatossá váltak.
Arra gondolok, hogy hatványozottan nő a folyamatos segítségre szoruló családok száma: állás, lakhatás, közműdíjak kifizetése, adósságspirál, fűtés, étkezés, gyógyszerek kiváltása stb. Miért lehet egy huszonegyezer lakosú városban hatezer embernek szociális alapon élelmet osztani? Mert sajnos igény van rá. Pedig minden józan városvezető tudja, hogy nem halat kellene osztani, hanem halászni tanítani. Ez a legnehezebb, de a jövő szempontjából az egyetlen járható út. Az előző sok-sok évtized leszoktatta az embereket az önállóságról, az öngondoskodásról. Az állam — hogy magához láncoljon és ilyen módon befolyása alá vonjon minél többünket — kialakította a mai állapotokat, amikor nagyon sokan máshonnan, fentről (önkormányzat, szociális intézmények, állam) várják a segítséget, és sokan — tisztelet a ritka kivételnek — alig mozdulnak önállóan. Holott a megoldásban, a jövő formálásában már igenis részt vehetnek, mert partnernek tekinti őket minden, magára valamit is adó városvezetés. El kell jutnunk oda — még ha olykor visszalépésnek is tűnhet —, ahol annak idején álltunk. Mert mi is volt hajdan? Házat úgy építettünk, hogy jött a család, a rokonok, a barátok, és kalákában felhúztuk. Ma ezért megbüntetnek feketemunka címén. Ma ott tartunk, hogy szinte elítélendő a közösségi megmozdulás. Ezen szeretne fordítani a mai kormány és mi is itt, helyben, hogy ne kelljen azon gondolkodni például, miként szervezzük meg a gyerekek hét végi étkeztetését. Mert nem egy olyan békési gyerekről tudunk, aki péntektől hétfőig nem jut meleg ételhez. Vagy egyáltalán ételhez!
Lám, még csak egymást szemlélgeti a két víz, még csak ismerkednek, s máris mennyi ok, gond, megoldandó baj, mely közös, egyirányú iramlásukat elkerülhetetlenné, egyszerűen kötelezővé teszi.