Együtt kell élni vele!
Kísér a parancsolat szakadatlan. De égi meg földi felfordulások után mindig más és más az a bizonyos jelenség, alany, amivel kénytelenek vagyunk együtt élni.
Az ántivilágban együtt kellett élnünk a sugdolózással meg a besúgással. Ma együtt kell élnünk szintúgy az elhallgatással meg a kibeszéléssel.
Együtt kell élnünk azokkal is, akik éveket éltek, töltöttek el börtönökben, együtt Romániában, mert — mert magyarok voltak, és igazságot akartak 1956-ban. Igaz, előtte is, de akkor kapóra jött a fajgyűlölő román vezetésnek a magyarországi forradalom és annak eltaposása, hát tízszer annyi ártatlant zártak vad börtönökbe, mint amennyit a forradalmi áldozatot vállaló szomszédban.
Kelemen Kálmánnal együtt kell élnünk, és ahányszor találkozunk, mindig erre kell gondolnom: együtt kell élnünk vele, társaival, hetven és nyolcvan év között, akik még élnek. Nem a szánalommal, a sajnálattal, nem a nemzeti átokkal — a túlsó partról —, de azzal kell együtt élnünk, hogy soha be nem hozhatják immár annak a tíz évnek a termését, sem a következő évtizedek sorának vetését-betakarítását. Hiszen együtt kell élniök és velünk kell élniök, akik kivételezettek voltak az áldozatban.
Sepsiszentgyörgyön volt Kelemen Kálmán a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke. Ültünk szemben azzal a tisztességben megőszült férfival, aki híjával van három plusz négy esztendőnek, melyet a román szocializmusnak becézett rendszer kitörölt az életéből: hármat a börtönben, mert tagja volt a Bolyai Tudományegyetem Diákbizottságának 1956-ban, aztán kettőt Órománia pusztaságában, kényszerlakhelyen, majd — mert visszautasította a Szekuritátéval való besúgó együttműködést — újabb két évet! Utolsónak hagyta el a szalmapriccset, a vályogházat figyelő milicistagárdát.
Néztem hosszan, elgondoltam, most egyetemi tanár lehetne, hiszen mindenütt első volt a könyvek között. Hetvenkét éves. Együtt kell élnie velünk, akik osztálytársai voltunk, sorstársai idekinn, ahová Ő annyira vágyott hét évig.
Most, azóta, hogy lehet, együtt hisz velünk a szeretetben (!), nem csodákban. Együtt kell élnie velünk, panasz nélkül. És óva int mindeneket az ismétlődésektől, melyekhez ma is oly közel áll szép fajunk. S mely ma is példamutató a szertehúzásokban.
