A nagyobbik kormánypárt képviselői sietve közölték: támogatják a jogszabály elfogadását, a taláros testület meglehetősen zavaros indoklásának közzététele után pedig az alkotmányjogász Emil Boc miniszterelnök fölöttébb nyakatekert, különleges évrendszerrel állt elő annak alátámasztására, hogy miért is folytatódhat az elkezdett felelősségvállalási eljárás. A koalíció tegnapi ülésén megerősítették a döntést, úgy látszik hát, ismét szent a béke, legalábbis a hatalom berkeiben.
Korai lenne azonban az öröm: az ellenzék ugyanis váltig állítja, visszaélés a tervezett gyorsított eljárás, a szenátus tanügyi bizottságában kell folytatni a dokumentum vitáját. Meg is tesznek minden tőlük telhetőt, hogy akadályozzák a folyamatot, a liberálisok még az államfő tisztségéből való felfüggesztésével is fenyegetőznek. És mintha a kormányzók sem lennének annyira magabiztosak: ezúttal ők fordultak az alkotmánybírósághoz, kérve az intézmény álláspontját az ügyben.
Hiába hát az elszántság, egyelőre semmi sem biztos. Csak az válik egyre világosabbá, hogy a vita már régen nem a tanügyi rendszer megreformálásáról, a gyermekek jövőjéről, a versenyképes iskolákról szól. Az oktatási törvényt politikusaink — némelyek szándékosan, mások akaratlanul, jóindulatú igyekezetükben — menthetetlenül feláldozzák az egyre ádázabbá, értelmetlenebbé váló pártpolitikai csatározások oltárán.
És azon talán az RMDSZ-nek sem ártana elgondolkodnia, érdemes-e ismét vakon bíznia koalíciós partnereiben, megéri-e mindent a felelősségvállalásra feltenni, vagy nem ártana esetleg szót érteni az ellenzékkel is. Mert ha most le is gyúrják a jogszabályt a demokrata liberálisok torkán, ha sikerül is azt még idén elfogadni, semmi biztosíték nincs arra, hogy a hatalomváltás után az új kormány nem módosítja azonnal a nemzeti kisebbségek számára kedvező előírásokat.
Ez esetben pedig pirruszi lesz csupán ama győzelem, amelyért a szövetség eladta testét-lelkét.