Hosszú ideig országosan számon tartott pamutipari üzletkötőként minisztériumi megbízatásoknak tett eleget, alighanem a hazai szakiparág ügyeinek is jó ismerője. Ezúttal főleg a témánkba vágó részletek felől kérdezzük Horia Şerban mérnököt.

A sepsiszentgyörgyi Olt Textilművek magánosításakor a belső vezetőség tagjaként, az egyik igazgatóként a legfontosabb döntések indítékai felől mérvadó értesülésekkel rendelkezik, az események lefolyását bennfentesként ismeri. Nekem vajnafalviként mutatkozott be, Kovászna felső szegletében nőtt fel, brassói diákévek után nyert kinevezést az üzembe még Hegyi munkásigazgató idején, 1972-ben.

A felduzzasztott óriásgyár
— Valóban, csak ketten voltunk románok annak idején a mérnöki karban, kétévi fonodai gyakornokság után lettem beszerzési osztályvezető, mivel jó kapcsolataim voltak a minisztériumban, és beszéltem a nyelvet. Ennek vette hasznát az üzem akkor is, amikor a beruházási osztályra kerültem át. Minden új berendezést bukaresti jóváhagyással lehetett beszerezni. A gyár bővítette termelését, megépült az B szövöde óriási csarnoka 1975-ben, emlékszem, feketehalmi rabokkal ásattuk az alapokat. Korszerű, új gépekkel rendeztük be. A létszám a forradalom előtt meghaladta a 3100-at.
1995-ben az Állami Vagyonalap (ÁVA) által szervezett versenyvizsga idején lettem Oarzăval, Fazakassal és Valter főkönyvelővel a menedzserek egyike. Kereskedelmi igazgató voltam egészen a demokrata párt kormányra kerüléséig a következő évben, akkor új versenyvizsgával Mona Dobrét nevezték ki vezérnek, aki korábban nagy nemzetgyűlési képviselő is volt. Csapatunk tagjai közül hárman elhagyták az üzemet, engem az exportosztály élére helyeztek át, nem volt túl nagy leminősítés. Egy évre rá, 1998-ban elkezdődött a magánosítás, és 1999 márciusában a belgiumi Anvers-ben székelő Drapantex cég vásárolta meg a gyárat.

Történelmi adósságok
— Hogyan vezették addig a gyárat? Erről sokat elárulnak azok a történelminek nevezett adósságok, melyeket maguk után hagytak. Összesen vagy 16 milliárd lejre rúgtak a felhalmozott büntetőkamatok az állam felé évekig nem törlesztett társadalom- és egészségbiztosítási összegek miatt. Rendkívül soknak tűnt, senki nem vette számba azonban, hogy raktárkészleteink nyersanyagból és késztermékből ugyanakkora értéket tettek ki. Ezeket persze a válság miatt nem tudtuk eladni. Viszont a gyár csak az államnak tartozott, és a termékek megvoltak.
— Mi történt a piaccal, a kereslettel?
— Az a belga vevő befolyása alatt állt. De előbb lássuk, kicsoda is ő. Robert Noel Les­mannak hívják, zsidó üzletember, az anvers-i állomás közelében lakik, a gyémántcsiszolók negyedében, kétszer is jártam nála. Ő kapcsolatban állt Doina Buturuga asszonnyal, aki ma az üzem igazgatótanácsának elnöke, s aki a fordulat előtt egy textiliparra szakosodott külkereskedelmi cég üzletkötője volt. A forradalom után saját céget alapított, ott dolgozott a mai vezérigazgató, a szerb Isacovici, akivel állítása szerint rokoni viszonyban áll. Belga ismerősük és üzlettársuk, a külföldi befektető megbízásából eljártak az ÁVA-nál a magánosítás ügyében. Egy ideig tétováztak, a pucioasai vagy a szentgyörgyi gyárat válasszák-e. Még annyit: eredetileg nem Lesman, hanem régi textilkereskedői dinasztia leszármazottjaként annak apósa volt a textilgyár hagyományos üzletfele, még Ceauşescu idejében. Lesman elvette az öreg lányát, és fokozatosan kisajátította romániai üzleteit, kapcsolatuk is megromlott emiatt. Nos, közös cégük képvisele­tében a bukaresti hölgy egy éven keresztül folytatott tárgyalásokat az ÁVA-val.
— A pucioasai üzem versenyképesebb volt-e?
— Bizonyos értelemben igen, volt ugyanis egy ultramodern nyomtatógépük, mely tizenkét színnel dolgozott. No de Szentgyörgy javára döntöttek végül, megvásárolták az állami vagyonrész 51 százalékát, nem is gondolja, mennyiért: 360 000 dollár körüli összegért. Ennyiért vették meg az egész gyárat!
— A valódi érték hányad részéért?
— Szerintem töredékéért. A többi a Moldva Befektetési Társaságé (SIF2) maradt. Ezt követően a belga hozzálátott a befektetéshez, s a befektetési társaságnak nem lévén pénze, az ő tulajdonrésze folyton nőtt. Emlékszem, két nő képviselte a társaságot az igazgatótanácsban, minden hónapban megkapták üléspénzként az igazgatói fizetés húsz százalékát, úgyhogy minden további nélkül megszavazták annak emelését.
— Mennyire nőtt a Drapantex részesedése?
— Én egy év után eljöttem, de úgy hallottam, némi befektetés, például a nagy termelékenységű szövőgépek beszerzése után olyan 70 százalékra. A többi gép jó részén azóta, úgy mesélték, ócskavasként adtak túl, a fonoda és szövöde csarnokai üresen állnak. Fáj a szívem értük. No de beszéljünk az új tulajdonos üzleti stílusáról.

Profit nélkül
— A belga korábban is a volt Szovjetunióból szerezte be a gyapotot. Utóbb én is jártam legalább ötször Tádzsikisztánban, Kirgizisztánban stb. Egyszer magával a szerb vezérigazgatóval. Én 1980-ban gyapotszakértői tanfolyamot végeztem, millió dollárokért vásároltam akkor Románia számára gyapotot még az Egyesült Államokból is, mint az ipari központ képviselője. Szóval, a belga tulaj onnan vásárolta a gyapotot, és eladta nekünk, azaz saját magának. A kolhoz- és szovhozelnökökkel tárgyalt, később a volt belügyi tisztek, ezredesek vezette cégekkel. Készpénzt vitt magával, helyben fizetett, és onnan ellátott minket gyapottal. Előfordult, hogy a világpiaci ár feléért vásárolta, tonnáját úgy ötszáz dollárért, és nekünk, azaz magának ezerötért adta tovább. De ezzel még nincs vége. A termékeket ugyanis szintén ő vette meg, mégpedig nagyon olcsón. Amikor pedig továbbadott rajta, újból sokat keresett. A vászon ára ötven cent volt általában, ő megvette tőlünk harmincötért. A többszörös haszon mind Belgiumba ment. Voltak francia üzletfeleink is, de leépítette őket, s mindent saját lille-i raktáraiba kellett küldenünk. Nagyban kereskedett, hatalmas haszonnal. Úgy tudom, az áru Izraelben, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban talált gazdára. Mindez addig ment, amíg bezárt a fonoda. Úgy hiszem, a gyár vételárát egy-két hónap alatt visszakapta, míg ő volt a gyapotbeszerző, ő a beszállító, ő a gyártó, ő a vászonkereskedő. Elénk azt a feltételt szabta: nehogy hasznot termeljünk, mert kitesz. Bármilyen költséget elszámolt, csak ne termeljünk profitot, mert azt megadózzák. Ez volt a felfogása.
— Nem a termelő gyarapításának kimondott receptje.
— Nem ám! Drága gyapot és olcsó vászon, ez volt az elve. A történelmi adósságokat a raktáron levő készletekből tudta törleszteni.
— Vásárolt más hazai textilgyárat is?
— Nem volt rá szüksége. A pucioasai gyárral azért működött együtt egy ideig, mert itt a konfekciógyártási kapacitás szűknek bizonyult. A béreket, mint köztudott, nagyon alacsonyan tartotta, a szakszervezeti ellenállást letörte. Megírta a sajtó. Most? Olyan hatszáz körül lehet az alkalmazottak száma, de se nem fonnak, se nem szőnek. A máshonnan, keletről, Indiából, Kínából vett vásznat festik sötét színekre. Mérgező festékekről van szó, sok helyt tilos a használatuk. Varroda is működik még.
De meddig?
Végezetül arról faggattuk a mérnököt, miként vélekedik a gyár várható jövőjéről. Egy egész város aggódik ugyanis érte, nemcsak azok, akiknek kenyeret adott és ad, hanem azok is, akik a település és a székelység történetének fontos szeletét tisztelik benne. Şerban elmeséli: ingatlanügynökök jártak nemrég vidékünkön, őt mint telektulajdonost keresték meg, tőlük értesült arról: a textilgyáriakkal szintén tárgyaltak földvásárlásról, az alku még folyik. Üzletkötésről nincs tudomása, de ha megveszik a kilenc és fél hektáros telepet vagy egy részét, akkor a gyár sorsa csakis a lebontás lehet. Lelki szemeivel már látja a lakókörzetet, a Kaufland nagyáruházat, mely oda kerülhet. A csarnokok viszonylag újak, azokban akár be is rendezhető — véli. Ha nem üt be a válság, talán már nekiláttak volna...
— Úgy gondolja, a tulajdonos nem érdekelt a termelés fenntartásában és fejlesztésében? Mire kötelezte a vásárlási szerződés?
— Kezdetben fejlesztett, akkor még volt rá kereslet is, szerződéses kötelezettség is. Az különben előírta, hogy öt évig nem változtathat a termelés profilján, megszabtak egy befektetési összeget is. Akkor hozta az ultramodern gépeket, és megháromszorozta a hasznát, csak ő nyert rajta.
— A munkaerő megtartásáról nem rendelkeztek?
— Nem. A felújítás után még kevesebb munkásnőre volt szüksége, mert ha addig öt gépre ügyelt fel egy munkásnő, az újak esetében már huszonötre. Nem tudta, hogy szabaduljon meg minél előbb a létszámfölöslegtől. De beütött a kínai árudömping is, és megpecsételődött az ágazat sorsa. Egy francia üzletember mondta nekem: Nem vásárolok már nálatok vásznat, mert ha telefonálok a kínaiaknak, azt felelik: itt a készáru a marseilles-i kikötőben, küldjél érte. Tehát amit mi még le sem gyártottunk, azt a kínaiak készen kínálták, ráadásul európai raktáraikból! A mi textiliparunk alighanem ugyanarra a sorsra jut, mint amire a nyugati, francia stb. még a hetvenes években. Az akkor felszámolódott, és a keleti szocialista államokba költözött át, mert nehéz kézi munkát igényel, és alacsony a kereset. Most még keletebbre tolódott, az oroszokat, bolgárokat, mindenkit kinyírt a kínai verseny. Maradtak a lohn-rendszerben termelők, de ki tudja, azok is meddig.

*

A mérnök tehát borúlátó. Újabb riport adhatna hát választ arra, mi vár az üzemre rövidebb és mi hosszabb távon. Alább olvashatják a cég vezetőségének legfrissebb nyilatkozatát. Üdvözöljük, de marad a kérdés: mit hoz a jövő? Ne feledjék, egy város aggódik értük.