Egy szemrevaló gyár látképe FOTÓ: B. KOVÁCS ANDRÁS

- 1978-ban úgynevezett munkalátogatáson járt Ceauşescu pártfőtitkár a megyében, nagy felhajtás, ünneplés, tárgyalások az első titkárral. Elkísérte többek közt Florescu vegyipari miniszter is. Köztudott pártpolitikai alapelv volt: minden megyében minden iparágnak léteznie kell. Mikor áthajtanak az Olt-hídon, az állomástól jobbra szemükbe ötlik a hatalmas gödör, melyben valamikor homokbánya működött. Ceauşescu hirtelen azt kérdi a minisztertől: Ide milyen vegyi gyárat lehetne létesíteni? ,,Telitalálat" volt, a vegyi üzemek általában nagy területen fekszenek, itt pont az hiányzott. Florescu kapásból azt felelte: műanyag-feldolgozó vállalatról lehetne szó. Nos, következő év szeptember 15-én indították be az első gépeket. A gyár mindössze két és fél hektáron fekszik. A kommunista rendszer óriásberuházásai már lecsengtek a hetvenes évek elején, ekkor már külföldi technológiát nem engedtek behozni, s ideológiailag is megindokolták, miért kell minél kisebb területen építkezni. Tőlem kilencven után az idelátogató nyugatiak többször csodálkozva kérdezték, miért többszintes a gyárunk, ugyanis sehol a világon nincs többszintes termelőegység. Nálunk a földszinten és az első emeleten termeltünk, a másodikon a raktár, nem utolsósorban azért, mert az volt a vasútvonallal egy szinten. De akkor is a liftes szállítás a legdrágább a világon!
Nos, ennyit a gyártelepítők zsenialitásáról. Ennek ellenére a szakágazat meghonosodott nálunk, ma sok apróbb cég mellett Árkos felé még a zöldberuházásként létrejött új gyár képében is jelen van. Nem az iparágban tehát a hiba, annak mindenképp van jövője, s ez bizonyítható a Plastico korábbi sikereivel is. De szenteljünk pár szót gyakornoki éveire, a korra és a rendszerváltásra, ugyanis általa a magánosítás körülményeire deríthető fény.

Az iparosítás forgatagában
A Kézdivásárhelyen született fiatalember sok székely társával együtt a iaşi-i egyetemen végezte vegyészmérnöki tanulmányait, s utána a korszak országosan egyik legnagyobb vegyi kombinátjában, Dicsőszentmártonban töltött két és fél évet.
- Erdély legerősebb vegyi üzeme volt, ma már sem az, sem a fogarasi meg a viktóriavárosi nem működik. A karbidgyártó részlegen dolgoztam, mely a maga nemében a legnagyobb volt Közép-Kelet-Európában, gyártottak ott még bikromátot, cinkoxidot, ott kísérletezték ki a PVC gyártását, onnan vitték át Râmnicu Vâlceára. Sok jó szakemberrel, komoly szakiskolával rendelkezett, a bukaresti szakkutató-intézetnek fiókja működött ott.
Szóvá teszem: a munkavédelem gyengébb lábakon állhatott, sok megbetegedésről, környezetszennyezésről is hallottam, mire megjegyzi: erről lehetne beszélni, mint arról is, hogy ahol nőknek nem lett volna szabad dolgozniuk, legfeljebb 40 év fölött, ott bizony 18 éveseket is munkába állítottak. A szűrőberendezések sem voltak eléggé hatékonyak. No, de számára sok tapasztalatot jelentettek az ottani évek, műszaki újításban is kipróbálta magát, s amikor megtehette, hazatért, és ott szerzett jártassága birtokában állt munkába a vadonatúj szentgyörgyi gyárban technológusként, mindjárt három műszakban - az erőltetett iparosítás mohó időigénye, túlfeszített teljesítményhajszolás, miközben folyt a fejetlen pazarlás is, mind anyagi vonatkozásban, mind az emberi életeké például - jegyzem meg.

A terv: teljesíthetetlen
- Hatalmas tervszámokat kellett volna teljesíteni, 40 000 tonnát évente. A 3300 tonna havi elvárásból legfeljebb a havi 1200-at, ha elértük. Szóval olyan 30 százalékos kapacitással működtünk. Annyi alapanyag talán az országban sem volt, amennyit nekünk a terv szerint fel kellett volna dolgoznunk. Különösen, hogy Szilágycsehen, Tulceán, Pleniţán indítottak volna még hasonlót, ezek közül egyik sem érte el kapacitása felét sem. Alapanyaggyárnak akkor épült a temesvári Solventul, de nem győzte, miként a midiai vagy teleajeni gyár sem. Midiára mi küldtünk embereket, hogy a granulálóberendezést helyezzék üzembe.
A termelésről annyit, hogy kőolajból állítják elő a nyersbenzint, melyből pirolízissel készül az etiléngáz, amit polimerizálnak, és így állítják elő a polietilént, a PVC és a polipropilén mellett a világ legelterjedtebb műanyagát. A polietilén feldolgozása során fröccsentett anyagok, fóliák, zsákok, zacskók, hordtáskák stb. készülnek, ezek gyártása folyt Sepsi-szentgyörgyön is. (Egy kis nyelvészkedés: a hordtáska a nálunk műanyag szatyornak, sőt ,,pungának" és ,,szakosnak" nevezett, mára nélkülözhetetlenné vált eszköz műszakilag szabatos magyar neve. Az összefoglaló elnevezés pedig így hangzik: hajlékony falú csomagolóanyagok.)

A megye ,,lógósai"
- Áthelyeztek a tervosztályra, s mint mozgékony fiatalembert hetente kétszer leküldtek a fővárosi iparközpontba. Mindent ők irányítottak, az utolsó eladás, beszerzés rajtuk keresztül folyt, a személyzeti kérdések ott dőltek el. Hajnalban szálltam vonatra, este érkeztem, másnap be munkába. Kiutalás nélkül egy zsákot nem lehetett eladni. Hatalmas bürokrácia, sok embert foglalkoztatott.
Az alkalmazotti létszámról és a munkások eredetéről megtudom:
- 425 főre tervezték, de mi elértük a 460-at is.
- A 30 százalékos kihasználás mellett?
- Ennek magyarázata az, hogy kezdetben 174 fóliagyártó extruderrel láttak el minket. Ezeket olasz gépekről másolták le, és szebeni, alexandriai, suceavai alkatrészekből szerelték össze. A berendezés polietilén fóliát állít elő, azt felfújja tömlő formájában, lehűti és felcsavarja. Abból lehet aztán méretre zsákot, hordtáskát, bármit kiszabni. Újabban a zsugorfólia a legkeresettebb. Telezsúfoltak e gépekkel, ha beindítjuk valamennyit, nem tudtuk volna az árut kivinni. No de alapanyagot sem kaptunk eleget, a tervet viszont a géppark alapján szabták meg. Termelésünk 80 százalékának külföldre kellett volna mennie, miattunk a megye sosem teljesítette kiviteli tervét. Legfeljebb öt százalékot tudtunk külföldön értékesíteni, nem voltunk versenyképesek. A csomagolóanyagot különben is belföldön kell felhasználni. Gon-dolkodtunk, mit tehetnénk. Végül kérvényeztük Bukarestben, hogy ne csak fóliát gyártsunk, hanem zsákokat, egyebet is, nyomdát is kértünk a feliratok számára, hogy szélesítsük piacunkat. A vezérigazgató jóváhagyta, hogy külföldi és belföldi gépeket kapjunk, így bővíthettük a személyzetet is. Iskoláztattunk Szászvá-rosban, Focşani-ban, Buzăuban, és szakképesítettünk munkásokat benn, a vállalatban is.

Ki micsoda?
- Nemzetiségileg?
- Ki volt adva az igazgatóknak, hogy főleg románokat kell alkalmazni. Isten nyugtassa szegény Richtert, azt mondja nekem egy nap: elegem van már belőle, vegyünk fel magyarokat is, Bükszádtól lefelé sok a munkakereső ember. Egyik mérnök kollégánk különben maga mesélte, hogy még az ortodox egyháztól is kapott letelepedési segélyt, nem is keveset. Azonkívül ingyenlakással fogadták őket. Iaşi-ban évekig kellett várni rá, itt az ölükbe hullott. Azonkívül ún. áthelyezési juttatás is járt nekik, nem kevés pénz. Persze hogy jöttek. Annyi moldvai, hogy! Aki pedig 20-30 kilométeres körzetben lakott, annak ingáznia kellett. 1980-ban már az alkalmazottak 60-70 százaléka, ha nem több, román volt. Utána azonban több leépítést és felvételt követően javult az arány a javunkra. Richtert Molnár Jenő követte az igazgatói székben, őt pedig én. A románosítás a legkiélezettebben a kilencvenes években merült fel, amikor megindult a magyarok leváltása, kipiszkálása. Pásztor Ferenc, Lőrincz József, Smazenka, Szén Zoltán, továbbá a cigarettagyári, mind akkor ment. Engem is feljelentett a szakszervezeti elnök, hogy lopok és hamisítok. Bűnügyi eljárás indult ellenem, és az úzus szerint rögtön fel kellett volna függesszenek. Leváltani nem tudtak, mert tiszta voltam. A vizsgálat kiderítette. Felfüggesztésem sem sikerült, mert Rusu, az ÁVA megyei igazgatója annyira rendes volt, hogy a rendőrségen kezességet vállalt értem: én ismerem Dobolyit, az én felelősségemre maradjon.

A rendszerváltás körül
- A 80-as években új gépeket kaptunk, felment a létszám 460-ra. Kialakult egy jó szakembergárda, kirostálódtak, akik nem voltak odavalók. Az irodai személyzet kö-rében szokás volt a közös névnap, kirándulás, színházlátogatás. Más szórakozási lehetőség, ugye, szűken volt. A mérnöki karban végül mi kerültünk többségbe. Problémák persze adódtak, a tervet soha nem tudtuk teljesíteni. Elmondtam, miért. Emiatt a fizetésünket csak olyan 85-90 százalékban kaptuk meg, amikor bevezették az ún. globális akkordot 1986-ban (a bérfolyósítást a tervteljesítéstől tették függővé). A brassói nagy munkástüntetés után engedtek, 1989-ben ezt eltörölték. Akkor már a tervosztály vezetőjeként dolgoztam. Jött a rendszerváltás. Molnár igazgatóval beszélgetve az volt a véleményem, ne legyünk túl optimisták, ne vegyünk fel új embereket, hátha nem bizonyulnak reálisnak a szabad piachoz fűződő reményeink. Megszűnt az iparközpont, 1990-ben a létszám meghaladta az 500-at, de beütött az infláció, le kellett építenünk. Molnár belement egy beruházásba, mely egyfelől jól fogott, másfelől megterhelte a gyárat. A volt iparközpont kétmillió dolláros hitelt kapott a Bancorextől, és ebből 800 000-et Szent-györgynek adott gépvásárlásra. Akik leszerződték a gépeket, kissé túlértékelték azokat. Kezdődtek a korrupciós gondok, ugye. A gépek késtek egy évet, a részleteket törleszteni kellett, a büntetőkamatok halmozódtak. Molnár magáncéget alapított, bukaresti versenyvizsga után - Telea is pályázott - engem neveztek ki utódjául. A kölcsön a kamatokkal felugrott egymillióra. A gond az volt, hogy valutát csak saját exportból lehetett szerezni. A nemzeti banknál fel lehetett ugyan iratkozni valutára, de mire hónapokkal később megkaptad, a lej értéke az infláció miatt sokat esett. No de ennek ellenére két év alatt sikerült az adósságot 300 000 dollárra csökkentenem. Ott megrekedtünk. Megjelent a MEBO privatizációs törvény, létrehoztuk az alkalmazottak egyesületét, hogy részt vehessünk a magánosításban. De mivel az adósságot még nem törlesztettük - nagy összeg -, úgy döntöttünk, külföldi beruházót is keresünk.