Mai gazdájának és irányítóinak sok fejtörést okozott, hogy a kilencvenes években és azóta is a városi közvélemény nevében fellépők folyton azt kérték számon: miért nem vállal szociális feladatokat is, ugyanis a lakosság nem tudja feledni, hogy az üzem valamikor élénk tevékenységet fejtett ki ezen a téren, klubot, üdülőt tartott fenn, munkásnői számára bölcsődét, óvodát, alkalmazottjai számára orvosi rendelőt, étkezdét működtetett, lányotthona sokak lakásgondját enyhítette, részt vett a város társadalmi életében, gondja volt arra, hogyan nyaralnak és töltik szabad idejüket a dolgozók - és még sorolhatnánk, el egészen a sportélet és a közművelődés támogatásáig, ezerféle módon fonódott össze ugyanis a gyárkapun belüli és kívüli élet.
Ennek az újkori privatizációval egyszeriben és brutálisan vége szakad. Mintha a kapura kikerült Proprietate privată! felirat kitiltott volna mindent a gyár területéről, ami az új vezetőség szerint nem oda való. Magam hallottam sajtóértekezleten az igazgatótanács egyik tagjának szájából a rideg szentenciát: Nem vagyunk jótékonysági egyesület! - holott csak a régi idők példájára emlékeztettünk. Az üzem az 1948-as államosítás előtt kaszinót tartott fenn, és a régiek a megmondhatói, bizony kivette részét a közéletből is. Ezt a hagyományt nem kívánta feleleveníteni az új igazgatóság, sőt, évtizedekre elzárkózott a város nyilvánosságától. Hogy miért, erre lapunk riportjai keresték és meg is találták a választ.
Mostani nyilatkozatuk, melyben nyereségességről, adósságmentességről, sőt, karácsonyi ajándékozásról is szó esik, úgy vélem, üdvözlendő híreket is tartalmaz, bár nyilvánvalóan fő célja az imázsjavítás volt. Két évtized alatt nem először számolta fel adósságait az üzem, s hogy ez ismét sikerült neki, dicséretes. Mindazonáltal, ha a gyár valóban nyereséges, és munkaerőhiánnyal küzd, mert megrendelése lenne, nehezen érthető, miért nem az alacsony bérszínvonal emelésével teszik gazdái vonzóbbá a munkakeresők előtt. Az alacsony bérekhez alighanem jobban ragaszkodnak, mint városunkhoz, ezt bizonyítja a két hegyen túli részleg felállítása.
A szövőgyár, ha a cég nem is, persze már a múlté. Három-széken se nem fonnak, se nem szőnek évek óta, a hatalmas csarnokok gépparkja az ócskavastelepekre került. A festöde és a varroda viszont működik. Szén Zoltán volt igazgató megállapítása jut eszembe: a nyolcvanas-kilencvenes években is olcsóbb lett volna keleti, pl. indiai vásznat behozni, s ha nem tették, azt a munkahelyek megőrzésének célja indokolta. E hagyománnyal bizony radikálisan és máig hatóan szakítottak utódai.
Itt kell megjegyeznem, a cég megszilárdítását, a nemzetközi versennyel is számolva, alighanem a profilváltással kombinált bővítés szavatolhatná. Ha tulajdonosa e tekintetben kívánná itt befektetni tetemes üzleti hasznának bár egy részét, arról örömmel adnánk hírt.
Mert ha a cégnek valóban van jövője, és nem az utolsó roham folyik a még meglevő tartalékok felélésére, ha területe nem telket kereső ingatlanbefektetők kezére kerül, ha csarnokaira nem a lebontás vár, ha nem a végső felszámolást szánták neki a leépülés rendjén, akkor nyisson a város felé is, térjen vissza nyilvánosságába, vegyen részt szociális programokban, bizonyítsa kör-nyezetvédelmi elkötelezettségét - egyszóval: kössön békét a településsel, miként tulajdonosának belga és francia cégei bizonyára megteszik a maguk telephelyein.