Az egykori munka és dicsőség, az egykori gyász és pusztulás emlékét és siralmait, jeremiádjait idézik a mostani Nagyenyed harangjai. Ezeket a zengő szószólókat újból és újból meg kellett önteni háborúk, országégések után. 1914-ben két enyedi harang is háborúzott a világégésben. A mai iskolacsengő, a hadviselő harangok unokája ma is arra emlékeztet idézőleg, hogy a pusztító ellenség 1849-ben a nagyenyedi harangok nyelvét vétette ki világ és a pusztítók csúfjára. Egy nép nyelvét akkor veszik ki és vetik el, amikor elveszik anyanyelvi iskoláit.
Erdélyben ez ma a tények ridegségére figyelmeztet. Mert számtalan iskolaépületbe ma már csak egykori magyarok szelleme jár titkon, éjféltájt, nehogy az erőszak rendjét megzavarja.
Miközben hálát adhatunk, hogy még e világi életünkben ide, Nagyenyedre segélt bennünket, mindenféle megbízatás nélkül hozom és hozzuk a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium üdvözletét. Az is jellemző lehet a mai napon, hogy Seprődi Kiss Attila színházi rendező és magam nevében és szívéből Budapestről jön az üdvözlet élőben, nemkülönben Pásztori Kupán István Gerő lelkipásztor, professzor úr Nagyváradról és vitéz Pásztori Tibor Endre nyugdíjas lelkész, esperes úr Háromszékről hozta a székely kollégiumi Igét Enyedre, egyik szeretett városába.
Így hát testvérek lennénk magyarságunkban, és abban is, tisztelt diákok, tanárok, szülők és város- meg környéklakók, hogy a Sepsiszentgyörgyön iskola-, majd kollégiumalapító Hidvégi gróf Mikó Imre a nagyenyedi Bethlen Kollégium sokadik pusztulása után, 1863-ban híres könyvtárának jelentős részét a kollégium könyvtárának, a felégetett, elpusztult könyvtárnak ajándékozta, múzeumát nagy összeggel és adományokkal támogatta, a kollégium helyreállítására adományokat juttatott.
Míg vannak jómódú adományozók és jó tanulók, lélekben is gazdagok, addig nem lehet a kimetszett nyelvű harangok sorsára juttatni a magyar nemzet részeit idegenségben sem.
Az enyedi Őrhegy szellemi védelmében emlékezzünk Thököly Imrére, a magyar nemzet szakadatlan harcainak egy szakaszára, melyben vezéri, honvédelmi szerepet kapott. Ma úgy is mondhatjuk, hogy Észak-Magyarország fejedelme, majd 1690-ben Erdély fejedelme népben-nemzetben gondolkodott. Soha nem volt olyan és ilyen időszerű ez a megfogalmazás, hiszen az úgynevezett felszabadulásunk 1686-ban is olyan nemzetpusztulást jelentett Erdély és Magyarország számára, mint 1945-ben a szovjetek fölszabadítása 46 esztendőn át.
A 17. század végén a derékban erősen megroppant török birodalom már nem tudta védeni távoli birtokait, köztük Magyarország részét, és a Habsburg-birodalom 1686-ban úgy felszabadította az országot, hogy a magyar nép visszasírta a török uralmat.
Mikó Imre gróf születése anyja halálába került 1805-ben. Magyarország török alóli felszabadítása majdnem a nemzethalálhoz vezetett. Lipót császár tombolva, dühös örömmel vette birtokába az országot, a teljeset, és az eladdig független, a töröknek adózgató Erdélyt is bekebelezte. 1686 kora telén bejelentette Lipót, hogy a harcokban megfáradt seregeit nem oszlatja fel és nem viszi haza, hanem Erdélyben telelteti, a nép költségén. Ez azt jelentette, hogy Caraffa generális amúgy sem szelídségéről híres serege, négy regimentje szálláshelyként és kiszolgálóként tekinti Erdélyt. Még arra is törvényt kellett hozni, hogy tilos a nőket megerőszakolni. (...)
Thököly a kurucok élére állott, szervezte a Habsburgok elleni harcot, néha török segítséggel a közös ellenség ellen, de sosem vetve alá magát és hazáját a töröknek. Az alkudozásban, a kétféle mérleg serpenyőiben gondolkodott, és a húzd meg — ereszd meg játékban egyetlen célja volt: a haza, Magyarország, valamint Erdély függetlensége.
Nemegyszer verte le a császári hadsereget, de nem elégszer és nem elegendő módon. Ereje, pénze, serege sem volt elegendő, noha diplomáciai úton is próbált egyezkedni lengyellel, hollanddal. És hiába gyengült a török, azzal párhuzamosan erősödött a keresztény-katolikus igehirdető Habsburg-elnyomás. Kezdetét vette az elrettentő katolizálás, az osztrák hitre való visszatérítés, hiszen az osztrák Habsburg nagyon is jól tudta, hogy a reformáció Magyarországon és Erdélyben egyet jelentett a szabadságharccal. Kollégiumok mentek veszendőbe, például a sárospataki, és megsínylette az enyedi híres intézet is azt a felszabadulást és egyesítést, amit jelentett Erdély egyesülése Magyarországgal, azaz a teljes Habsburg-uralmat.
Thököly sem, Petőfi sem érhette el az igazi magyar egyesülést. Mindig az elnyomás nagyhatalmai, sosem a tisztaság és nemzeti becsület ereje egyesítette a magyarságot 1526, Mohács óta.
