Amióta Sarkozy Franciaország elnöke, határozott közeledés tapasztalható Párizs és Washington között, amit többek között az is bizonyít, hogy Franciaország, az Egyesült Államokkal teljes összhangban, szigorítaná a megszorításokat Iránnal szemben, ha a perzsa állam nem állítja le nukleáris programját, melynek sokak szerint bevallott-bevallatlan célja a vágyott atombomba megszerzése, amely — ismerve a teheráni politikusok frusztráltságát és elvakultságát — teljesen új helyzetet eredményezhetne az amúgy is forrongó térségben.
A párizsi külügyér, majd a kormányfő is ,,fegyveres büntetőakciót" is kilátásba helyezett — akárcsak Washington — arra az esetre, ha Irán mégsem hajlik a jó szóra, és nem állítja le atomenergetikai programját. Néhány napja a G8-ak — a hét legfejlettebb ipari állam és Oroszország — csúcstalálkozóján, miután a franciák élesen követelték a további szigorításokat, éles szópárbajra került sor Condoleezza Rice amerikai és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter között. Az amerikai diplomácia — miközben köztudomású, hogy a Pentagon szakértői már kidolgozták egy Irán elleni esetleges bombatámadás-sorozat tervét, hogy így bírják jobb belátásra a dacos perzsákat, akiknek egyetlen céljuk az atomhatalmak sorába emelkedni, és nukleáris programjuk az atombomba előállítására irányul — újabb Irán elleni szankciókat szorgalmazott, teljes egyetértésben a franciákkal. (A párizsi kormány már néhány nagy, Iránnal kereskedő cégét is rábírta arra, hogy mellőzze az iráni piacot!…) Lavrov azonban, bizonyítva, hogy Moszkvában új szelek fújnak — a G8-csúcson terjedt először ama hír, hogy az elnöki mandátumát letöltő Putyin elnök mégsem vonul vissza afféle tanácsadónak, gurunak a politikából, hanem megpályázza a kormányfői tisztséget, nem engedi ki tehát kezéből a gondos szervezőmunkával megszerzett hatalmat! —, keresetlen szavakkal utasította el amerikai kollégája elképzeléseit. Korunk szkizofrén stílusában az újságok és a televíziók híradói szemérmesen úgy fogalmaztak, hogy az ingerült Szergej Lavrov ,,mellőzte a szokásos diplomáciai udvariasságot", s Hruscsov egykori, elhíresült ENSZ-beli kirohanásaira emlékeztetve beszélt, s ha nem is verte hirtelen haragjában lábáról lerántott cipőjével az asztalt, mint egykor a nagy Nyikita Szergejevics, de Condoleezza Rice és a világ tudomására hozta, hogy semmiféle újabb szankcióról nem lehet szó mindaddig, amíg Irán együttműködik a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség szakértőivel. Az ENSZ-ben tudvalevőleg még megosztottabb a mezőny, a nagyhatalmi pozícióra törekvő Kína is ellenzi az iráni szankciókat, az esetleges megtorló akciókról nem is beszélve. Emellett az is világos, hogy az Egyesült Államok sem Irakban, sem Afganisztánban nem tudott rendet teremteni. Bush ellenzői egyre többször hánytorgatják fel a teljesen felesleges iráni kalandot. Az iraki háború egyébként a világ egyetlen nagyhatalmának havonta 12 milliárd dollárjába kerül, s egy esetleges új elnök bizonyára a részleges vagy azonnali csapatkivonások mellett dönt. Senkinek nem hiányzik tehát egy újabb háború. Az idő telik, s mindez a perzsáknak kedvez, akik egyre közelebb jutnak áhított atombombájukhoz…
