Agytornának szánta Mădălin Guruianu helyi liberális pártvezér a december elsejének szentelt vitanapot, melyen a román líceum tanulói és néhány felnőtt fejthette ki nézeteit a szentgyörgyi Lábas Házban vasárnap délután ama kérdésről, célszerű volt-e pont e napot megtenni legfőbb állami ünnepnek.
Kétségtelen, előítéletekkel való leszámolásra is alkalmas a témafelvetés, miként hangot kapott majd mind a tíz hozzászólásban, hogy a kisebbségek, jelesen a magyarság érthető okokból nem tekintheti sajátjának azok örömét, akik országgyarapodást ünnepelnek ama napon, mely számára országcsonkítást hozott. Az öt középiskolás egybehangzóan oda lyukadt ki a kérdés firtatása során — lévén az ünnep szimbolikája konfliktusgerjesztő a belső kisebbségek és nehezen értelmezhető a leszakadt külső román kisebbségek, pl. a besszarábiaiak és bukovinaiak számára —, hogy a legjobb lenne december elsejét a román nemzet ünnepévé tenni meg, miként március 15-e is a minden magyarok ünnepe, az államiság legfőbb ünnepét pedig augusztus 20-án ülik meg Budapesten. Részletekbe menő okfejtés indokolta, hogy december elseje tulajdonképpen az egyesülések sora révén megszületett Nagyrománia fennállására utal, az pedig már a múlté.
A többi hozzászóló próbált alternatívát is kínálni, egy hölgy a szentté avatott Ştefan cel Mare moldvai fejedelem napját ajánlotta, vagy a május 10-e visszaállítását, ezzel mások nem értettek egyet, Valeriu Şerban, a vegyes házasságban élők képviseletében is, úgy vélte, valamennyiünknek kölcsönösen kellene megülnünk mind március 15-ét, mind december 1-jét. Dan Manolăchescu demokrata-liberális elnök megvédte az ünnep állami jellegét, mert ha a nemzeté lenne, mondotta, akkor a magyarok és minden határon túli román is méltán zárkózna el tőle.
Az érvek, mint látjuk, megfordíthatók, s ezt az ötletet felvető Guruianu liberális vezető is konstatálta zárszavában. Követendő példának szánják, mondotta, hogy március idusán ők minden évben megkoszorúzzák Gábor Áron és Nicolae Bălcescu kettős szobrát, lévén március 15-e a forradalom kitörésének napja, és nem Erdély Magyarországgal való egyesüléséé, ezért közös európai hivatásunkra is felhívja a figyelmet, míg a decemberi a magyarokat csak veszteségeikre emlékezteti.
A fentiekben azért is igyekeztünk híven tudósítani a lábas házi vitáról, mivel sajnáljuk, hogy azon magyar előadó nem szólalt fel. Ha van esély a szóértésre, érdemes messzebb elmenni az előítéletes gondolkodás tromfolásában. Senki nem tette szóvá például, hogy a Gyulafehérvári Határozatokban a kisebbségi tapasztalatokat megélt akkori román politikusok még jól tudták, mi az, amivel egy elszakított országrész, egy kiszakított nemzetrész fájdalma enyhíthető, és ezzel esetleg rávehető, hogy belenyugodjék a változásba: saját külön közigazgatást, iskoláztatást és bíráskodást ígértek minden erdélyi nemzetnek tulajdon anyanyelvén és saját soraiból származó képviselők által — íme a ma autonómiának nevezett "csodaszer", melynek alkalmazásával a mi ünnepünkké is lehetne tenni a Románia minden állampolgárának dedikált december elsejét. A baj nem az évforduló ilyenné vagy olyanná nyilvánítása, mely merő szófiabeszéd, hanem az, hogy az ígéret a történelem süllyesztőibe került.
Így legfeljebb azt méltányolhatjuk, hogy ma már nem kötelező együtt éljeneznünk azokkal, akik számára az valóban öröm forrása lett.
