Európa újabb ,,betege" számos gazdasági elemző szerint a következő, EU—IMF-mentőcsomagra szoruló EU-tagország Portugália lehet — Magyarország, Románia, Görögország és Írország után.
A recept nagyjából ugyanaz: a gazdasági világválság nyomán visszaeső hazai össztermékhez mérten viszonylagosan, illetve a gazdaságmentés áraként abszolút értékben is növekvő deficitet és államadósságot az érintett országok nem vagy csak túl drágán tudják a piacról finanszírozni a befektetők bizalomvesztése miatt. Ezért a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az EU — utóbbi a közösség érdekében is — megpróbálja olcsóbb hitellel átsegíteni őket a nehéz éveken. A körülmények azonban nagyon különbözőek lehetnek: Írországban egy külföldi beruházásból meredeken növekvő gazdaságot kapott derékba a világválság, kipukkasztva a hitelbuborékot, míg Portugáliában már a válság előtt is nagy volt a baj, ami a világválság miatt belső erőből átmenetileg kezelhetetlenné vált vagy válik.
Egy birodalom tündöklése
Portugália egykor Império Portugues, azaz portugál világbirodalom volt. Magellán és Vasco da Gama felfedező hajósai és az őket követő kereskedőflották a 16. század közepére afrikai, ázsiai és dél-amerikai területekre kiterjedő gyarmatbirodalmat hoztak létre. A portugál világbirodalom volt az első — egyszersmind legalább romjaiban a legtovább fennmaradt — globális birodalom a Földön. Luzitánia a reneszánsz vége felé átmenetileg a világ legerősebb gazdasági, katonai és politikai hatalmává lépett elő. Az évszázadok során azonban a portugál birodalmat lefaragta a brit, a francia és a holland katonai konkurencia, majd a nemzeti felszabadító küzdelem Indiában és Afrika déli részén.
Miközben az arany elfogyott, Portugáliát nagyrészt elkerülte az ipari forradalom: szegényen és versenyképtelenül érkezett a 20. századba. Salazar pénzügyminiszter, majd 1932—1968 között miniszterelnök korporatív diktatúrájának szigorú gazdaságpolitikája az 1960-as évek elejétől kezdett gyümölcsöt hozni: 1960-ban Portugáliában az egy főre jutó hazai össztermék (GDP) az akkor tizenkét tagú EK (a későbbi Európai Unió) átlagának 38 százaléka volt, 1973-ra pedig 56,4 százaléka lett. A GDP 1960 és 1973 között évi átlagban 6,9 százalékkal nőtt.
A szocializmus szele
Az 1974-es ,,szegfűs forradalom" szabadon engedte a gyarmatbirodalom maradékát — Angolát és Mozambikot —, Portugáliát magát pedig felszabadította a gyarmati gazdaságban érdekelt oligarcha családok uralma alól. Portugáliából azonban hirtelen nagyon kis ország lett, viszont birodalmi méretű államapparátussal és annak összes költségével, tetézve a gyarmati nyersanyagokra alapozott ipar összeomlásával és egymillió, Afrikából hazamenekült állampolgár eltartásának terhével.
A megoldásnak egy időre a szocializmus látszott: a második világháború óta Nyugat-Európában Portugália került a legközelebb a ,,létező szocializmus" bevezetéséhez. Az 1976-ban elfogadott alkotmány kitűzte az ,,osztály nélküli társadalom" és a ,,termelőeszközök társadalmasításának" célját, és az 1974 óta végrehajtott államosításokat ,,a dolgozó osztályok visszavonhatatlan eredményének" minősítette.
Lassú felzárkózás
A hetvenes évek nagy visszaesése után Portugália rálépett a lassú gazdasági növekedés, a krónikus tőkehiány, az árszabályozás és ártámogatások, a rejtett munkanélküliség, a tovább duzzadó és mind költségesebb állami — közigazgatási és gazdasági — bürokrácia útjára. Jellemzően az 1980-as években az évi átlagos gazdasági növekedés 2,7 százalékos volt, a korábbi többletek helyett rendszeressé vált a nagy államháztartási deficit, folyamatosan nőtt a közadósság, amely 1974 és 1988 között a négyszeresére, a GDP majdnem 75 százalékára dagadt.
Mindaz sújtotta Portugáliát, ami az 1980-as évek végére a kelet-európai gazdaságokat is ellehetetlenítette. Az alapvető bajokat csak kissé enyhítette és inkább kendőzte, hogy az ország 1986-os EK-csatlakozása után áramlani kezdett a közösségi támogatás. A ’89-es alkotmánymódosítás után megkezdődtek a privatizációk, és több látványos állami nagyberuházás — az 1998-as lisszaboni világkiállítás, a 2004-es futball Európa-bajnokság és az autópálya-építések — időnként meg-meglökte a gazdasági növekedést.
A mostani évtized közepére, közvetlenül a világválság előtt Portugália gazdasága ismét a leglassabban nőtt Európában — az EU új tagjai közül Csehország, Szlovákia, Málta és Szlovénia is megelőzte egy főre jutó GDP-ben —, miközben a közszféra, mindenekelőtt a közigazgatás létszáma Nyugat-Európában példátlan méretű maradt, és a közadósság már 2005-ben meghaladta a GDP 60 százalékát.
Kicsiknek nincs kegyelem
A mai gazdaságtudományban nincs egyetértés abban, hogy vajon az EU és az IMF kitűzte célszámok — a legfeljebb háromszázalékos államháztartási hiány és a legfeljebb 60 százalékos közadósság a GDP-hez képest — vajon mennyiben fejeznek ki kőbe véshető gazdasági ésszerűséget, mennyiben önkényes ,,hasszámok", káros fétisek, ha pusztán önmagukban szemlélik őket. A befektetők, hitelezők sokmilliós nemzetközi tömegei azonban nem tudományos kutatók. Az alapkezelők tevékenységüket szükségképpen néhány alapvető számadathoz igazítják, amelynek megítélését csak az adós országok általános teljesítőképessége enyhíti. Ezért lehetséges, hogy az arányosan nagyobb adósságú Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia hitelminősítését egyelőre nem éri csorba, ám a kis országok, amelyek képtelenek hitelesen teljesíteni a ma érvényes célszámokat, a jelek szerint nem számíthatnak kegyelemre.
Ezt szemléletesen jelzi a rövidítések tolvajnyelvét kedvelő angol nyelvű gazdaságelemzők egyik új, idén elterjedt leleménye: az úgynevezett európai periféria problémás országait PIGS-országoknak nevezték el. Ez Portugália, Írország, Görögország és Spanyolország nevének kezdőbetűiből áll, de angolul azt is jelenti, hogy a ,,disznók".
