Másként mivel magyarázhatnánk, hogy előbbit maga az RMDSZ-es egészségügyi tárcavezető jelentette be, utóbbit pedig szintén lenyelték a magyar kormánytagok, csak másnap, a választóikkal előbb-utóbb szembenézni kényszerülő honatyák érthető zúgolódása nyomán kezdtek visszatáncolni? Holott jól emlékszünk, milyen elszántan fogadkoztak az őszi parlamenti ülésszak kezdetén, két-három hónappal ezelőtt az RMDSZ vezetői, hogy több megszorítást nem fogadnak el, elég volt a lefaragásokból, bércsökkentésekből, adónövelésből, következzék a gazdaságélénkítés, a magyar közösség számára fontos törvények elfogadása.
Most mégis rábólintottak az idősek megsarcolására, akik nyomorúságos nyugdíjukból immár egészségbiztosítást is kénytelenek fizetni, a vizitdíj mellett, hogy majd ugyanabból a szűkös járandóságból vásárolják meg gyógyszereiket, vegyenek kötszert, csúsztassanak hálapénzt az egyébként szintén szégyenteljesen alacsony javadalmazású orvos, nővér zsebébe. Ismét a sztrájk lehetőségétől is megfosztott, kiszolgáltatott nemzedék hátán evickélne ki hát a maga teremtette slamasztikából a hatalom, mert hiába minden magyarázkodás, valójában a kormányzók hozzá nem értésének árát kell most megfizetniük azoknak, akik negyven, ötven évet is tisztességgel ledolgoztak.
És mintha csak valamiféle rosszul értelmezett teljességre, minden korosztály és minden társadalmi kategória elleni merényletre törekedne a hatalom: a kismamák gyermeknevelési szabadságát, járandóságát csökkentenék drasztikusan. Ehhez is csendestársként asszisztáltak a szövetég miniszterei, csak a tegnapi frakcióülésen borult ki a bili, és döntöttek úgy, a szövetség kitart a kétéves időtartam mellett, és megpróbálja érvényesíteni álláspontját.
De ha mindez nem megszorítás, akkor micsoda? És ha igen, akkor vajon nem hazugság volt-e a korábbi hangzatos fogadkozás?