,,Én ma elmentem Bákóba s jövek haza estére s pénteken még menek s nem még jövek haza poáte soha." Így kezdődik az a búcsúlevél, amelyet egy csángó leány írt az osztályfőnöknőjének: ez abból tűnt ki számomra, hogy ez a különös, lélegzetelállító szöveg illendően megszólítással kezdődik, ami az egyház és az iskola nyelvén így hangzik: ,,Tov. Dirigintă."
Nem tudhatom, mi keseríthette meg ennek a fiatal leánynak a szívét, nem ismerem a további sorsát, valóban vette-é a rondjait, fölült-é a trénre, hogy leszökjön róla, amikor az a legerősebben menend.
Ez szemmel láthatólag valami igen összekavart csángó ügy, márpedig nekem személy szerint nincs több közöm a csángókhoz, mint a holland Gerard van Swieten doktornak a horvát boszorkányokhoz.
Annyi azonban mégiscsak van.
A nagyobb baj inkább abban rejlik, hogy a holland orvos udvari tanácsos volt Bécsben, akinek a tanácsait általában meghallgatták. Én viszont nem tudok esetről, amikor valaki emberfia az én tanácsaimat figyelembe vette volna.
Talán akkor is elvetettem a sulykot, amikor azt állítottam, hogy annyi közöm van a csángókhoz, mint Van Swieten lovagnak a horvát boszorkányokhoz.
Mert kevesebb van.
Én ugyanis félek a csángóktól, szándékosan elkerültem a falvaikat, okosan fölmértem a találkozás veszedelmeit, mert könnyen kiderülhetett volna az egyházi és világi hatóságok előtt, hogy a csángók ördögi nyelvéhez erősen hasonlatos nyelven beszélek. A humanista orvos viszont nem riadozott az esetleges vádaktól, ő maga kereste meg a megtortúrázott boszorkányt, és európai tudóshoz méltón leírta, hogy milyen kárt okozott a hóhéri kínzatás Heruczina bábaasszony nyomorult testén.
Pedig a csángókérdés labirintusába merészkedők után a Román Tudomány Ariadne-fonalai is eligazítóan gombolyodnak. A MODERN ROMÁN NYELV SZÓFEJTŐ SZÓTÁRA 1958-ban ezt írja a csángókról: ,,Olyan személyek, akik a magyar népességhez tartoznak, és a XIII. században Bákó környékén telepedtek le." A VILÁG NYELVEI című enciklopédiai kiadvány 1981-ben a csángó nyelvet magyar dialektusnak nevezi, és megjegyzi, hogy a magyarság peremvidékeinek beszéde erős archaikus elemeket őriz.
Ezekkel a biztonságosnak tűnő szövegekkel, mint magamra öltött beszélő köntössel, én is elindulhattam volna a csángók települései felé. De csak mint kalandvágyó és fölkészületlen megfigyelő, aki legfennebb avval a szerencsével járhat, hogy főként őt figyelik meg. Mert az európai rangú román tudományosság bármilyen lelkiismeretesen készítette el a szavak beszélő köntösét, a sejk Ül Izlám kézjegyét nem volt képes reáilleszteni, és így a tudomány kaftánjába öltözött vándor egyszerre ad kézzelfogható bizonyítékot önmaga ellen és az őt ékesítő tudományosság ellen is.
A csángók kérdéséről több tanulmány vagy adat van a kezem ügyében, mégpedig mindenik Románia területén megjelent kiadványokból. De a további idézetek fölöslegesek. Csak annyi az értékük, mintha biztosítótűvel újabb pitykéket erősítenék már a felületes vizsgálatra is hamisnak mutatkozó török öltözékemre.
Én tehát okosan, indokoltan és a titkos társadalmi illem ismerőjeként kerültem és továbbra is kerültem volna a csángó népség környékét is. Nehogy azt a látszatot keltsem, mintha több közöm volna hozzájuk, mint mondjuk az onyesti kőművesekhez vagy a foksányi malterhordókhoz. Akik mellesleg nagyobbrészt szintén csángók.
Ennek a meghitt és szinte idilli kapcsolatnak szálát hirtelen föllobbantották egy levél üszkös szavai, holott a tüzes üszök egy már-már elhamvadt nyelv mélységeiben lappangott.
A levél nem nekem szól, írójáról nem sejtem, él-e vagy hal-e. De ha él, ő sem tudhatja rólam, hogy a világon vagyok-e vagy voltam. Én csak annyit tudok, hogy őt Suzanának hívják vagy hívták. Ő rólam még ennyit sem.
Kapcsolatunk tehát megbonthatatlan.
Akár a középkor mély szerelmei, amelyek annyiban voltak a mi rettenetes vonzalmunknál tisztábbak, hogy ott egyik fél sem ismerte a másik nevét.
Jóformán azt sem tudom, miképpen került ez a levél hozzám. Azt sem ismerem, aki hozta, elképzelni sem tudom, miért hozta, és miért éppen nekem.
De végül is nem viselkedhettem úgy, mintha nem kaptam volna meg. Nem kétséges, hogy merénylet történt: valaki reám ruházta egy bűnténysorozat felelősségét és tanúságát.
Mert hányan és mióta működnek közre, hogy Suzana, ez az apró hunyorgó vagy kihunyt csillag ilyen egyedül legyen a mindenségben? Miféle istentelen erők, fekete felhők rabolták el a gyönge fényét, hogy emberi eszközökkel, legerősebb távcsöveinkkel se lehessen figyelni a rebegését?
Csillag, csillagocska, aki pusztulásának közelében képtelen érthető, fölfogható jelt adni magáról, a sorsának kozmikus történetéről, mert valaki és valamik az összes tulajdonságától megfosztották...
Csillagocska, csillag, mint minden leányka, ragyoghatna, de éppen kialudni készül, rettenetes bánatában. És az teszi ezt a bánatot igazán rettenetessé, hogy ki sem fejezheti, mert a magukat hittérítőknek képzelő tanítók és a magukat tanítónak képzelő hittérítők elorozták a szavait, a szellem nyomorában döntötték. Istenre és a tudományra hivatkozva saját istentelen és tudatlan lelkük tükre előtt. Suzana a jajszavakra sem találhat reá, életének végső határhelyzetében a semmi és a valami között a létezést és az élet isten adta kincseit biszkvitnek, franknak, parának nevezi. Csillag, Csillagocska, ugyan mi juthatna ezeknél a semmiségeknél lényegesebb az eszedbe, amikor a szellem és a hit árulói maguk semmisítették biszkvitté és frankká és parává a teremtett világ csodás értékeit?
Ugyan kinek írjak erről a céltalan levélről, amit senki sem küldött, csak éppen megkaptam. Hiszen annyit körmöltek, gépeltek, kaparásztak a Csillagocskák sorsáról, kérvényben, tanulmányban, könyvben, miniszterhez vagy egyházi személyekhez benyújtott folyamodványokban, hogy ha egybegyűjtenék, és jóindulatúan nyíltan meggyújtanák, Európa minden büszke népe azt gyaníthatná, hogy fizikailag is érzi a testvériség melegét.
Még kihez is fordulhatnánk miattad oltalomért, menedékért, Csillagocska?
Csíkban van egy asszony, akiből biztonság, romolhatatlan szépség és legyőzhetetlen erő sugárzik. Mongolos arca van, és székely ruhát visel. Úgy beszélik, oltalmat nyújt az üldözöttnek, és még a bűnösnek is menedéket ad. Amíg te, Csillagocska, hunyorogsz, kialudni készülsz, az ő fénye nem változik, reád is ragyog, hiszen megértő rokonod. Már csak ő segíthet. Hiszen az emberek vagy nem akarnak, vagy nem tudnak. Vesd hát reá kihunyni készülő szemed fényét. Hátha ő reád sugárzik. Mert ő a Hajnali Szép Csillag.
