Lássuk, mit állított ki a budapesti Intermédia Tanszéken végzett öt fiatal művész: Farkas Roland, Antal Balázs, Radics Márk, Mécs Miklós és Horváth Tibor.
A kiállítóteret megközelítve a bejárat jobb és bal oldalán képernyőkön a Budapest—Sepsiszentgyörgy közötti utazásuk dokumentumfelvételét nézheti a járókelő. A termekben a magyar nemzeti szimbólumok: magyar zászló, magyar címer, piros-fehér-zöld kokárda, turulmadár, magyar Szent Korona stb. látható. Különböző kontextusban. Ahogyan a csütörtöki Háromszékben Mózes László újságíró fogalmaz: ,,kritikus, ironikus, cinikus, esetenként gagszerű" alkotásokat szemlélhet a befogadó. Vagy az elutasító.
Mondhatjuk, eddig nincs is semmi baj. A huszadik század folyamán kialakult az a nézet, hogy a művész szabad. Harcoltunk a művész szabad megnyilvánulási lehetőségéért minden eszközzel. 1989 előtt, a totalitarizmus idején olyan cenzúra működött Romániában, amelynek következtében szűk korlátok közé szorítva közölhetett a költő, állíthatott ki a festő, mintázhatott a szobrász, és voltak egyenesen tiltott műfajok is. A magyar nemzeti szimbólumokat pedig börtönbüntetés, meghurcoltatás terhe mellett vállalhatta a székelyföldi magyar ember. Viszont 2010-re olyan szintű ,,szabadsággá" torzult a művész önkifejezési lehetőségeinek gazdag palettája, hogy a — jelen esetben anyaországi — kiállítók szabad alkotásainak sorozata egyenesen sérti Székelyföld magyarságának nemzeti érzelmeit. Kismagyar és nagymagyar jeleink lejáratásaként. Karikatúra szintre. Az ,,alkotások" persze megadott, követhető, követendő mintára készültek. A nemzetközileg fél évszázada gyakorolt nemzeti szimbólumokat karikírozó s ezáltal érzelmeket felborzoló trendek szerint.
A baj számomra a szervező (mert kurátor nem akadt erre a kiállításra) Magma — Kortárs Közeg és Nemzeti Művészeti Alapítvány (sic!) által összehívott szakmai beszélgetésen (Artist Talk) kezdődött. Itt ugyanis végighallgattuk Kispál Attila felkérésére a kiállítók vetített képes bemutatkozását, amit kérdések követtek. Például, hogy milyen okból változtatták meg az eredeti Piros, Fehér, Zöld kiállításcímet Felkarolandó Felejthető Felejtendő címre (M. A. kérdése). Homályos és érthetetlen válasz érkezett. Ezt követően feltevődött, hogy van-e kapcsolat a jelen kiállítás anyaga és a hetvenes években működő PFZ (Piros-Fehér-Zöld) csoportosulás művei között. Mert a hasonlóság igen nagy, azzal a kitéttel, hogy a PFZ csoportosuláshoz — Pinczehelyi és társai — képest a most kiállított Felkarolandó Felejthető Felejtendő-munkák apró lúdfingok. (Ü. G. felvetései) Vagy ahogyan az egyik szervező fogalmazott: pipepurcok. A válasz erre a kérdésre is kitérő volt. Semmitmondó szóbeszéd. Majd, mert kiderült, hogy a meghívottak nem értik a sepsiszentgyörgyi kisebbségi-többségi helyzetet, újabb kérdések következtek. Milyen fogadtatásra számítanak a székelység részéről, amely nemzetrész 1990-ig nem használhatta a nemzeti szimbólumait? Számít-e a befogadó közeg a kiállítók szempontjai szerint a művek létrehozásában, azok bemutatásában? Mit üzennek ezzel a kiállított anyaggal a székelységnek? (Ü. G. kérdései) Azt a választ kaptuk, hogy nem érdekli őket a befogadó, és nem üzennek semmit.
Ennél a pontnál kezdett skizofrén helyzet kialakulni, ugyanis a kiállítók szócsöve önmagát ismételgetve és ellenmondásba keveredve hozta tudtunkra, hogy a kiállítás anyaga mégis egy bizonyos ,,párt" (pártok? — nem volt világos) ellenében készült. Tehát mégis van megcélzott közönség, esetleges befogadó réteg. Célirányos az üzenet. Megkérdezve, hogy Budapesten ki volt-e állítva az anyag, ha már ottani az a fránya ,,párt", kiderült, hogy nem ott provokálnak, ahol a címzett van. Tehát Sepsiszentgyörgyről üzen a csoport ama budapesti ,,pártnak" ezzel a kiállítással. Egyenes beszéd. Két pont között a legrövidebb a költségesebb út. Mert hát azért a költségek sem elhanyagolható szempont, főleg válságban.
Summa summarum, a provokációt végső soron akkor élhetjük meg érdemben, ha higgadtan szemléljük a kiállított anyagot — mondom ezt az első felháborodásom után —, ugyanis ez az egyetlen módja az elvárt, kiprovokált cél elkerülésének, meghiúsításának.

ÜTŐ GUSZTÁV képzőművész