A tejtermelés köztudottan jelentősen különbözik a laktáció folyamán. Az ellés után gyors ütemben növekszik, a csúcspontot az 5—6., üszőknél a 6—8. héten éri el. Ezután a termelés néhány hétig azonos, majd fokozatosan csökken a laktáció végéig. A napi tejtermelés akár 20—25 kilóval is eltérhet a csúcspont és az elapasztás idején. A takarmányozás szempontjából a laktációt három szakaszra célszerű felosztani. Az első szakasz az elléstől a 12—13. hétig tart, a második szakasz a 14. hét és a 28. hét közé tehető, a harmadik szakasz az elapasztásig tart.
Az önfeláldozó típus
A tehenek szakszerű takarmányozását az első szakaszban a legnehezebb megvalósítani, hiszen a tejtermelés növekedésének üteme meghaladja a takarmányfelvétel növekedésének mértékét. Ennek következtében a tehén a napi takarmányadaggal kevesebb tápanyaghoz jut, mint amennyi a tejtermelés gyors növekedéséhez szüksége lenne. A hiányzó energiát saját szervezetének lebontásával próbálja pótolni, a tehén ugyanis önfeláldozó típus. A takarmányozás által arra kell törekednünk, hogy a testtömegveszteség minél kisebb legyen, a túlzott tömegveszteség — ami elsősorban a zsírtartalékok lebontásával jár — anyagforgalmi zavarokat, ketózist okozhat, a máj ugyanis már nem képes feldolgozni a zsírbontás termékeit. A súlyveszteség ugyanakkor rossz irányba befolyásolja a tehén újrafedezését, növelve a két borjúzás közti időszakot.
A súlyveszteséget többféle módon mérsékelhetjük. Az egyik ajánlott módszer, hogy a tehenet a szárazon állás idején nem hizlaljuk el, mivel az ilyen tehenek ellés után kevesebb takarmányt fognak fogyasztani. A súlyveszteség mérséklésének másik módja a takarmányadag nagy energiatartalmának biztosítása, amit csak megemelt abrakadaggal tudunk elérni, ez az összenergiatartalom 55 százalékát képezheti. A fennmaradó 45 százalékot tömegtakarmányból kell biztosítanunk, mivel ha a takarmány nem tartalmaz elegendő nyersrostot, csökken a nyáltermelés, a bendő lesavanyodik, bendőacidózis alakul ki. A tömegtakarmány-szükséglet fedezésére használhatjuk a jó minőségű silókukoricát, a fű- vagy lucernaszilázst, 25—30 kilós fejadaggal számolva.
Az energiahiány fedezésére az úgynevezett védett zsírokat is használhatjuk, ezek a bendőben csak kismértékben bomlanak le, és így nem zavarják a bendőmikrobák működését. Ezek használata csak a laktáció első két-három hónapjában szükséges napi 450—600 grammos adagban. A laktáció első szakaszában az ipari melléktermékek (nedves cukorrépaszelet, szeszgyári moslék) is jól használhatók. Ügyelni kell azonban, hogy biztosítsuk a kellő nyersrostellátást, ellenkező esetben csökken a tej zsírtartalma.
A tehenek téli takarmányozásában és nyersrostellátásában fontos szerepet töltenek be a szénák. A kielégítő mennyiségben (6—12 kg) adagolt széna rágásra és kérődzésre készteti a tehenet, ezáltal elkerülhető a már említett acidózis. Ebben a laktációs szakaszban a fehérjeszükséglet biztosítása is gondot okozhat. A bendőmikrobák a takarmányadag fehérjéinek csak 70 százalékát képesek lebontani, a lebontott fehérjék egy része a vizelettel kiürül a szervezetből. A nyersfehérjének a takarmány szárazanyag-tartalma 17—18 százalékát kell képeznie. Az utóbbi évek kísérletei bebizonyították, hogy kiváltképp a nagy tejtermelésű egyedeknél a metionin-aminosav védett formában való — a bendőben nem oldódó anyaggal bevont — adagolása növeli a tejtermelést.
Gyökerek, gumók, takarmányok
Gazdasági állataink téli takarmányozásában nagymértékben használjuk a gyökér- és gumós takarmányokat. Ezek közös jellemzője a nagy víztartalom (75—90 százalék), a kevés fehérje-, zsír- és nyersrosttartalom. A magas víztartalom a tejtermelő állatok számára kedvező, de nem előnyös az igásállatok számára. Gondot jelent a hosszabb tartósítás, tárolás szempontjából is. Nagy a káliumtartalmuk, egyeseknél jelentős a keményítő- (burgonya) vagy a cukortartalom (répák).
Vidékünkön a takarmányrépa etetése a legelterjedtebb, de a takarmányozásban játszott szerepét lassan a silókukoricának kellene átvennie, ezzel ugyanis több energia nyerhető ugyanazon nagyságú területről, valamint sokkal könnyebb megtermelni és tárolni, megszabadulva a répa túlzott kézimunkaerő-igényétől. A takarmányrépa 9—13 százaléka száraz­anyag. Ennek 30—40 százalékát a cukor ké­pezi, nyersrosttartalma alacsony, könnyen emészthető, nyersfehérje-tartalma ugyancsak alacsony.
A répa elsősorban a kérődzők takarmánya. Tehenekkel napi 20—30 kilót is etethetünk belőle, arra vigyázva, hogy ennél nagyobb adag a tejnek mellékízt adhat. Lovakkal 10—20 kilót etethetünk. A sertések is szívesen fogyasztják, ajánlott adagja kocák és hízók számára 2—6 kg. A takarmányozásban felhasználható a cukorrépa is. Nagyobb a szárazanyag-tartalma, így energiatartalma is jelentősebb. Szarvasmarhával 10—15 kilónál többet nem ajánlott etetni belőle, mert a cukorból a bendőben nagy mennyiségű szerves sav képződik, ami lecsökkenti a bendő savasságát, a nyersrostot bontó mikrobák működését fékezi. A lovak 15—20 kilót fogyaszthatnak belőle.
A másik, elterjedten használt gumós takarmány a burgonya. Szárazanyag-tartalma 10—18 százalék, ennek nagy része (80—90 százalék) keményítő, fehérjetartalma alacsony. A sertések és lovak takarmányozásában csak főtt állapotban szabad használni, ugyanis a burgonya szolanin nevű, mérgező hatású alkaloidát tartalmaz, amire a sertés és a ló érzékeny. A főzéssel nő a keményítő emészthetősége is. A kérődzők viszont a bendőben képesek lebontani a szolanint, így nyersen is adagolható. A burgonyát elsősorban a sertések takarmányozásában célszerű használni. A testtömegtől függően 2—10 kiló etethető. A kérődzők is szívesen fogyasztják, de a 10 kilónál nagyobb napi adag mellékízt adhat a tejnek. Hízó­marhákkal viszont 20—25 kg is etethető.
A takarmánymurkot a karotinszükséglet kiegészítésére használhatjuk. Haszonállataink szívesen fogyasztják, a tehén és a ló akár 15—20 kilót is elfogyaszt belőle. A sertésnél a burgonyaadag fele helyettesíthető vele.
Tejcsökkenés, kevesebb energia
A tejelő tehenek tejtermelésének második szakaszában, amikor enyhe tejcsökkenéssel számolunk, a takarmány energiaszintjét is csökkenteni kell. Ez nem a tömegtakarmányok, hanem az abraktakarmányok csökkentésével érhető el. Ebben az időszakban a jó minőségű tömegtakarmányok már képesek fedezni az energiaszükségletet, így nem indokolt a védett zsírok etetése. Csökkenthető a fehérjetartalom is, már a 14—15 százalék fehérje is elégséges a szárazanyagban. A laktáció utolsó szakaszában, a 28. héttől az elapasztásig a tejtermelés már nagyobb mértékben csökken.
A takarmány ebben az időszakban elegendő kell hogy legyen az életfenntartásra, a csökkent tejtermelésre, de arra is, hogy az állat tartalékot építsen be a szervezetébe. A gyakorlat ugyanis azt igazolja, hogy előnyösebb, ha ebben az időszakban és ne a szárazon állás idején épüljenek be a tartalékok a szervezetbe. A szárazon állás idején csak az életfenntartásra és a magzat növekedésére elegendő takarmányt indokolt adagolni.