Elgondolkodom, nemrég még fával fűtöttek mindenütt, tudták az idejét, hogy mikor kell beszerezni, kalitkába rakni, hogy száradjon, aztán felvágatni szeletekbe, és szépen, módszeresen berakni a fásszínbe. A jó gazda aztán innen hordta a fát aprítva, és rakta a ropogó tüzet, hallgatta a kályha duruzsolását. Ma ez már legtöbb helyen a múlté, a gyerekek a kirándulásokon is ritkán tudják meggyújtani a tüzet. A gazdagabbak hőálló üveg mögé szelídített tűzben gyönyörködnek, vagy kandallókkal felszerelkezve keresik elveszett illúzióikat. A tűznek ugyanis lelke van, és hangja, tud fülbemászóan duruzsolni, eszeveszetten ropogni, porrá zúzni vagy andalítani, védekezésre késztetni vagy megvédeni. A tűz mellett meghitten lehet beszélgetni, összebújni, álmokat szőni, a lángnyelvek táncát bámulva.
A másik énem érvei szólalnak meg: igen, de most nem kell cipelni, szemetelni, mégiscsak jobb világ ez a mai. — Na de senki sem tud igazán örülni a melegnek, csak úgy tudomásul veszi, hogy van, és remegve várja a számlákat. — Nem lehet visszafelé haladni az őskorba — replikázik a modern énem. — Nem is kell, csakhogy időközben kár volt elveszíteni azt az érzést, amely melegséggel töltötte el a lelkeket is, mert ezzel együtt még sok minden veszített fontosságából. Az egy tűznél melegednek mondás most már inkább cinizmust hordoz, mint bajtársiasságot, a szerelem tüze inkább szexualitást jelez, mint elsöprő érzelmeket.
A családi tűzhely sokfelé kihűlőben — hiányoznak a valamikori gazda előrelátó, gondos lépései: a kedves szavak, gesztusok gyűjtögetése, a szép érzések elraktározása, a rokoni, baráti kapcsolatok ápolása, a tűz gondozása...
Ezért jó az emlékeztető néha, különösen így, ünnepek előtt.