Megyek az utcán, téblábolok, és rejtegetem biciklimet az éppen arra járó rendőrök elől — nehogy megkérdezzék, hogy télnek idején miért van nálam bicikli, hiszen azon sem lámpa, sem semmi —, mikor egy fura alakot látok álldogálni a Sugás Áruház kirakatai előtt.
Közeledem hozzá csendben, óvatosan a szürkülödő, karácsonyi fényektől lüktető decemberi estén. Csak egészen közelről ismertem fel kopott bőrkabátját és eljárt, egyszerű cipőjét. Hugó volt, az a Hugó, a nagy és mégis kicsi, a szeretni és gyűlölni való, vágyakozó, szeretethiányos, szerelmes és mindig magányos Hugó. A mi Hugónk. Mellé álltam, és együtt bámultuk a kirakatban csillogó kis mentőautót néhány baba és télisapka társaságában. Hugónak könnyes volt a szeme, kopasz fején csúszkáltak a szállingózó hópelyhek. Bámulta a kis fehér mentőautót, minek szirénáját forgatva lehetett a kerekeit is mozgatni. Így álltunk egymás mellett, miközben a kirakat hatalmas üvegében tükröződött a város ünnepbe öltözött vad nyüszítése, és hátunk mögött a taxisofőrök mormogva ütköztették a város kulturális igényének felmérésével kapcsolatos, olykor eget rengetően buta álláspontjaikat. A színházról és annak szükségtelenségéről megfogalmazott érvek halk mosolyra késztették Hugót, akinek fejében kavarogtak a fájdalmak, súlyos emlékek, vad, észrevétlen sikítások, mély undor és derű. Becsuktam a szemem, és Hugó gondolatait fürkésztem, melyek úgy szálltak felfelé, mint imába zárt hattyúdal, s mely gondolatokra nincs hasonlat s értelem, csak a bú és könyörgés. Gondolataiba férkőztem.
Hugóka, mindig így szólított anyám. Hogy utáltam, Istenem, amikor a vendégeknek büszkén szavalta betanult szövegét, hogy az ő fiának oly becses nevet adott, melyet becézni, kicsinyíteni és élők szintjére lehozni nem lehet, nem szabad. Errefel ordította napestig: Hugóka. Egyszer, gyerekkoromban pontosan így állok egy kirakat előtt, és pontosan ilyen mentőautót látok a karácsonyi készülődésben. Anyám szorítja a kezem, és rángat, de én kitartok, még levegőt is elfelejtek venni, úgy elbűvöl a mentőautó apró bája. Így állunk hosszan, amikor anyám megfogja a kezem, és elhúz. Én visszarángatom, toporzékolok, de ő az erősebb, elvonszol az üvegtől. Hazafelé végig sírok az utcán, sosem fogom megbocsátani. Otthon takaróba gubózom, nem szólok hozzá, mert gonosz velem. Nem tudok másra gondolni, csak a babára, de anya hajthatatlan. Nem vigasztal és nem biztat, nem mondja azt, hogy majd az angyalka. Nem mond semmit. Én meg miben higgyek? A zugivó nagyanyám soha nem szólított a nevemen, mindig csak azt mondta: gyermek. Szerintem nem is tudta a nevem, még akkor sem, amikor körmöst adott azért, mert a cigánygyereknek ajándékoztam a focilabdámat, mert úgy éreztem, hogy amiért ő barna, attól még lehet a barátom. Anyám is ütött, ha kellett. A pofon mindennapos volt, de volt egy alkalom, amikor nem tudta abbahagyni, vérben forgott a szeme, úgy csapkodott, ütött, vágott az ágyban, mert visszahallotta nagyapámtól, hogy hülyének neveztem. Apámnak nem engedte, mert nadrágszíjjal csinálta, és a fiatalkori vasöntöde eredményeként az ütései olyan erősek voltak, hogy a nyomok meglátszottak hetekig. Kis veres hurkák lettek a bőrön, majd vékonyodó csíkok. De nekem jó volt velük, mert szerettek, és semmiféle taslit nem éreztem jogtalannak. Mindketten meghaltak már. Most itt állok, szemközt ezzel a csodálatos mentőautóval, és arra gondolok, hogy szeretem őket, nem, nem tudom gyűlölni. Én nem lennék ilyen szülő, de őket mégsem gyűlölöm. Félek letérdelni. Elmegyek templomba, fejemet lehajtva ülök az utolsó sorban, viszek magammal imakönyvet, tátogtatok az énekek alatt, dörmögök én is, mikor közös szövegeket kellene mondani. De letérdelni félek. Félek elfogadni azt, hogy én nem csak egy bőrbe húzott szenvedés vagyok, egy elfelejtett tűhegynyi jóindulat, hogy én is ember vagyok, szeretni és vigasztalni való. Aztán megyek haza a templomból, egyedül, lebegve és sírva, s ekkor érzem, hogy én vagyok, hogy valóban én költözött az énbe. Mintha az életem két sírás közti nyüszítő kínlódás lenne, és átvészelése a csonkig koptatott közhelyeknek, üres fecsegéseknek, magánynak és hitetlenségnek. Aztán meggyőz a gyerekek őszinte mosolya, az ünnep családi szaga és a tény, hogy van szeretet, itt van körülöttünk. Vagy nem is, inkább mi vagyunk a szeretet körül. Ez a kisautó pedig maga a szeretet, az ajándék és az ünnep.
Kinyitottam a szemem, Hugó nem mozdult, ahogy semmi sem. Megfeszített csend volt mindenütt. Valóban ima szállt az égbe Hugó fejéből. Mély levegőt vettem, és hazafelé indultam, ropogtatva a havat, oldalamon a biciklimmel. Édesanyámat hívtam telefonon. Ma még nem köszöntem meg neki, hogy létezik.
Bartha Loránd
