Az optimisták szerint (nem tartozom közéjük) akár újjá is alakulhat az aggastyánként baktató RMDSZ. Kelemen Hunor lenne a nagy reformer (biztosan a néhai Păunescu is támogatná), de némileg sanda kivárással ott nézelődnek a további brancsbéliek, mint Frunda György és Borbély László. Eckstein-Kovács Péter lenne a másik kőszikla (petrus), aki ugyan egy kicsit szabadelvű, egy kicsit más vallású, de jó nekünk (,,egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de legalább a miénk"). Nyáron, a tusványosi rendezvény idején nyúlfarknyi beszélgetés közben közöltem vele rokonszenvemet (ami persze nem feltétlen!). De ha csupán az történik, amit a december 13-i Székely Hírmondóban olvastam — ,,Markó Béla NEM MONDOTT LE RMDSZ-elnöki tisztségéről, ám bejelentette, hogy a februárban esedékes kongresszuson másnak ADJA ÁT a helyét" (?!) —, akkor én hiába ábrándozom arról, hogy a padbéli jó tanuló súgók (Frunda, Borbély, Kelemen és a sírva búcsúzó Takács, aki a csendes kuli, és oka sincs a könnyezésre...) lemaradnak a versenyben. Az említettek ugyanis még saját városukban (Marosvásárhely) sem voltak képesek a magyarság ügyét helyi viszonylatban érvényre juttatni (ezer példa van rá), ezért kell a szövetség politikai központjának a sokkal vehemensebben magyar Kolozsvárra kerülnie.
Más: alakulgat a harmadik autonomista párt, az Erdélyi Magyar Néppárt (a másik oldalon Dan Diaconescu csordapásztor néppárt­ja). Mivel a Fidesz csalódott a Markó vezette RMDSZ-ben, ezúttal Tőkés pártkezdeményezését támogatja. Oda megy a rokonszenv (és vele a zsozsó). Eme törekvésre is van ,,celeb", mivel erősen dagadozik bennük az ,,önmegvalósítás" vágya, s nincs kizárva, hogy akik voltak, újra lesznek (a parlamenti képviseletben).
Hogy a székely főváros (gyengébbek kedvéért: Székelyudvarhely) MPP-s elnöke (,,nem legitim", szurkál Tőkés...) rokonszenvvel tekint a leendő pártra, és egyúttal összefogásra buzdít (ez is lerágott csont már), azon ne csodálkozzunk, Szásznak minden jó, ami az RMDSZ-nek rossz. Eleve vessük el mind a külön indulást, mind a pártkoalíciót, ehhez nagyobb bejutási arány kell, mint az alig elért öt százalék!
Más: alakulgat Emil Aluaş erdélyi pártja is, amely az ország regionalizálásán belül kinyilvánítottan támogatja Székelyföldet önálló régióként. A kolozsvári karmester ezúttal karmes­teri pálcájával a Néppártot inti be, mint egykor Sabin Gherman erdélyiként, Erdély nemzetiségeivel összefogásban. Én ugyan nem látom a jócskán kárpátokontúliasodott erdélyiekben a lelkesedést eme kezdeményezésért (nem is beszélve a mindig ilyesmire éber bukarestiekről). Pedig én rokonszenves kezdeményezésnek tartom, s inkább támogatnám, mint egy harmadik autonomista-pista magyar pártot (mindhárom elemi hibája az, hogy semmibe veszi a helyi román közösséget), feltehetően azonos ered­ménnyel (eredménytelenséggel) kifulladót.
Így állunk tehát, miközben aggasztóan elfogytunk, olyannyira, hogy nemsokára nem leszünk meghatározó tényezők a román politika harcmezején. Mert nem állt le sem az elvándorlás, sem a beolvadás. És nem az újrahonosítás miatt (elsősorban), ahogy azt Frunda hiszi és mondja. Mert negyven évig viselnünk kellett önérzetes magyarságunk másodrendűségének minden átkát, most pedig a gátlástalan önzés pártok alapításában megnyilvánuló akarnokságát. A kivagyiság, a megalkuvás, az anyanyelvünkön való megnyilvánulás szégyellése román társaságban, gyermekeink menekülése a létbizonytalanságból, az utánuk sompolygó szülők és nagyszülők, a helyükbe, elvesztegetett javaikba betelepülő más vidéki románok, nemkülönben a harsány hangú magyarországi propaganda, amelynek inkább azon kellene munkálkodnia, hogy Székelyföldre jöjjenek a magyar vállalkozók — ki győzné mindet felsorolni —, ez az, ami végleges felszámolásunkon munkálkodik. Min­denekelőtt irigy és önző mi magunk.