Márton Árpád grafikái

Mintha pengne, remeg a tüskeág,
mikor egy cukrot felakasztunk,
azt hiheti, hogy rá madárka szállt,
a macskánk, ki mind itt lebzsel alattunk.

Aki vigyázta gyermekálmaid,
az okos angyalkát a csúcsra tedd.
Emlékszel, egy éjjel hogy nevetett,
s nyakad köré kulcsolta karjait.

De már meghalt. Kíváncsiság, megölted,
a lelke elszállt, csak papír maradt.
Ravaszságod most fájhat, könyöröghet:
míg a világ, mindig papír marad.

A nagy üveggömböt illeszd középre,
ez volt mindig karácsonyfánk szíve;
vörös-arany mélységibe nézz be:
tán gyermekkorod költözött ide.

S a többi cifraságot sorra mind,
a kéményseprőt s az aranydiókat
rakosgasd fel régi törvény szerint,
melynek betűit a véredbe róttad.

A forma, mely él benned évről évre,
nyomozhatatlanul szent vérörökség,
visszamutat évszázados sötétbe:
egy ősödbe gót szörny-szájak csöpögték.