Gál Andrea és Kövér György életteremtő emberek. Nem csak azért, mert adventi várakozásuk idején első gyermekük megszületésére is készülődnek, hanem mert háromszéki, székelyföldi létezésük arról szól: annak élnek, azzal foglalkoznak, amit fontosnak tartanak, amit szeretnek, így nem csupán megélhetést, hanem vállalható jövőt is próbálnak kovácsolni.
Andrea keramikus, György fafaragó, illetve hagyományőrző huszár; Magyarországról költöztek Gidófalvára, mert úgy vélték, itt adott a lehetőség a mindennapokhoz és a kibontakozáshoz egyaránt, noha mindkettejük esetében nagyvárosi életforma, országokon átívelő keresgélés előzte meg a mostani békességet.
Budapestről Gidófalvára
Kövér György több mint tíz évig tartó budapesti tartózkodás után tért haza párjával, Gál Andreával Gidófalvára. Andrea magyarországi nagyvárosok íze, de más európai térségekhez is kötődő egzisztencia után választotta otthonaként a háromszéki települést. A saját arcukra alakított házban 2007 ősze óta élnek, ez Gyuri szülői háza, melyhez a gidófalvi községháza előtt kell jobbra, a templom felé vezető utcába térni, s túlhaladva egy kis, hármas útelágazást jelző kúton ― a környéken lakók itteni szokás szerint mindig elkoccintják a születés- és névnapokat ― lehet megtalálni őket. Egyszerű, hagyományos falusi házat tettek otthonossá, komfortossá. Kertjükben tyúkok kapirgálnak, nem nagy tyúklevágók, ,,ezt a szomszéd intézi el", az első rendet el is vitte a róka; két kutya őrzi a lakást, s egy kerítéssel elválasztott kisebb gyümölcsösben Gyuri szürkésfehér, a hótakaró színével azonosuló arab ménje uralja a teret. Az udvaron nyárikonyhaszerű, évszázados épület rejti magában Andrea elektromos kemencével, koronggal felszerelt kerámiákészítő műhelyét, melyet ilyenkor, télvíz idején elég nehéz alaposan kifűteni, de ha rendelés van, el kell készíteni a portékát. Betérve a lakásba, annak "elsőházában" jókora ovális faasztal, mely egyaránt helyet ad könyveknek, így a kenyérsütés vaskos enciklopédiájának, friss kalácsot felkaroló tányérnak, "cukormaszknak" ― ez Gyuri egyik miniatűr, kerámiamaszkja, mellyel Andrea cukortartót díszít ― narancssárga s lilásbarna gyertyájú adventi koszorúnak. Ráadásul Gyuri ezen az asztalon is dolgozik, szinte folyamatosan farag, még beszélgetés közben is; igaz, általában több munkával foglalkozik egyszerre, amikor ráun az egyikre, akkor a lakás vagy az udvar másik pontján lévőhöz megy, s ott folytatja. Andrea szerint párja csak olyankor nem dolgozik, ha éppen a kertben van, lovával foglalkozik, vagy ha színházban, kiállításon vannak. A termetes cserépkályha átlátszó, kandallóajtaján jól látszik, amint a lángnyalábok felfalják a hasábfákat, így az ablakon beszüremlő tél is megszelídül, mi több, az ablakpárkány fehér, mediterrán tengerpartról származó gömbölyű kövei is melegítik a rusztikus szobát.
Letisztult formák
Gál Andrea Miskolcon született, 1994 óta keramikus, s éppen Budapesten élt, amikor 2006-ban találkozott Kövér Györggyel a tokaj-hegyaljai Közép-európai Művésztelepen: "megláttam, megtetszett, beleszerettem". Azóta együtt vannak. De korábban körülnézett a világban is, "utazása" szinte tíz évig tartott, lakott Ausztriában, Spanyolországban, a Karib-szigeteken, kipróbált több szakmát, volt bébiszitter, pincér, idegenvezető. Spanyolországból Tamási Áron Ábel trilógiáját elolvasva tért haza. "Úgy érzem, részemről egyszerű volt Gidófalvára jönni, mert bérelt lakásban éltünk, bérelt műhellyel; eljöttem ide látogatóba, nekem ez a hely annyira megtetszett, Gyuri baráti társasága; ő is mindig vissza akart költözni Magyarországról ide, s én ezt hirtelen ötlettől vezérelve jó gondolatnak tartottam" ― meséli Andrea. Baráti körében, családjában mindenki csodálkozott opcióján, de bátyja, látva, miként fogadták őket a csillagőrzők (az azonos nevű egyesület emberei), azt mondta, megérti, miért választotta ezt a helyet. Nagy szerencsének tartja a lehetőséget, hogy itt lakhat egy zsákutcában, egy ilyen helyen, ilyen házban, "csendes, nyugalmas, szép vidéken". Persze, jól érzékeli a különbséget, elismeri, olykor hiányzik Budapest, az ottani kulturális élet, noha még Magyarországon hallott a sepsiszentgyörgyi "világhíres" színházról, s bízott benne, ha itt ilyen van, talál majd szerethető kultúrát. Furcsa számára, hogy "Erdélyországban" gyakran nem érti, mit mondanak mellette, noha ő maga három nyelven ― spanyolul, németül és angolul ― beszél, miként a kisebbségi lét szilánkjait is rossz megtapasztalnia.
Gidófalván nem csak hétköznapi használatra alkalmas, "letisztult formájú" kerámiatárgyait készíti, csészét, tányért, gyertyatartót, karácsonykor csengőt, inkább a használati edények állnak közel hozzá ― "tanulmányaim alapja a fazekasság, mindenben szeretem a használhatóságot" ―, melyek jobbára csonthéjszínűek vagy törtfehérek, illetve zöldek, hanem az is lényeges számára, hogy részt vegyen az itteni kézműves-társadalom alakításában, csiszolásában. Igényességet, színvonalat, értékrendet, nem szabadidős tevékenységet támogatnak, ennek jegyében kezdeményezték közösen Várallyay Réka budapesti származású, de szintén Háromszékre honosodott művészettörténésszel a Székely Nemzeti Múzeumban most decemberben másodjára megszervezett, "kulturált" karácsonyi kézművesvásárt. Természetesnek tartja az ilyen vállalást: "teszem a dolgomat", hogy jó és még jobb legyen.
Gyurival kézművességből igyekeznek megélni, ez lehetséges, ugyanakkor nagyon nehéz is. "Amikor ide költöztem, hihetetlen illúzióim voltak, de kisvárosi környezetben sokkal kevesebben vevők az ilyen típusú dolgokra, mint egy többmilliós fővárosban." Keramikusként természetesen Budapesten több mindent el tudott adni. "Mindent én készítek, éppen csak az agyagot nem bányászom, az anyagbeszerzéstől kezdve addig, hogy kitaláljam, vajon mi fog tetszeni a vásárlónak, a tárgyak stílusát, dizájnját. A korongozástól a mázazásig, a kemencerakásig minden az én munkám, aztán a reklámot is nekem kellene megoldani, illetve az üzletet felhajtani." Mindezek ellenére egész életét Gidófalván képzeli el.
Fafaragó huszár főhadnagy
Kövér György negyvenkét esztendejével, tekintetével, megjelenésével vérbeli huszáros alkat. Tizenegy évig élt Budapesten, 1996-tól egészen 2007-ig, igaz, előtte is járt oda dolgozni, már ötéves korától foglalkoztatta, milyen lehet a Duna-parti főváros. Igen kalandos élet birtokosa: miután egészségügyi líceumot végzett Székelyudvarhelyen, mindenre készült, orvosnak, fizikusnak, grafikusnak, erdészmérnöknek; aztán Kovásznán tíz évig asszisztens volt a szívkórházban, ezt az életformát végül nyomasztónak találta, de közben ott bogozni tanult egy nyolcvanesztendős asszonytól, érdekelte az inka csomóírás. Később kezdett ismerkedni a fafaragással, mely 28 éves kora után Budapesten kenyéradó szakmája lett, emellett hallgatott művészettörténeti előadásokat, rajzolt, mintázott egy szobrásznál, nyolc évig járt az ottani buddhista főiskolára, még akupunktúrát is tanult a kínaiaktól. Húsz évig komolyan karatézott, fekete öves, majd aikidóval is foglalkozott; Magyarországon karateedzéseket tartott egy alternatív mozgásszínház művészeinek. A budapesti kezdet számára is keserves volt, ő is megismerkedett a segédmunkások Moszkva terével, ragasztott plakátot, dolgozott malomban.
Igen kreatív és sokoldalú, az ősmagyar, illetve az azzal rokonítható motívumvilágból ihletet merítő fafaragó, aki ,,a hajtűtől a kopjafáig" mindent készít, székely kaput, maszkot és fali mécsestartót egyaránt, de alakos és rönkszobrokat is, szereti a kultikus művészetre, mitológiára utaló formákat, egyik kedvence a csodaszarvas. Nem csak vésőjét forgatja avatottan, az íjjal is nagy szakértelemmel bánik, mi több, noha sokáig félt a lótól ― "szerettem, csak távolról" ―, harmincöt éves kora után úgy megtanult lovagolni, hogy egészen a hagyományőrző huszár főhadnagyi rangig vitte a gidófalvi Csillagőrző, illetve Szilaj egyesületben, csapattársaival együtt lovasíjászat, illetve huszárbemutatók alapembere. Nyolcéves, Nasser (jelentése: fenséges, tündöklő) nevű arab ménje "családtag", mindig kell vele foglalkozni, beszél hozzá és puszilgatja, ő a ,,nagy szerelme", fedi fel lovához fűződő bensőséges viszonyát Andrea. Gyuri büszkén teszi hozzá, az ezerkilencszázas évek elején nagyapja is huszár volt ― őt szintén Kövér Györgynek hívták ―, mutatja a falra akasztott, bekeretezett képét, mely egész életében végigkísérte. Persze, ő már csak a hagyományőrzés szintjén huszárkodik, toborzókon, akadémiákon vesz részt, március 15-én társaival együtt, a tizenegyes huszárezred korhű ruháját viselve, rendszeresen bevonulnak Sepsiszentgyörgyre.
Amit nem lehet megvásárolni
A karácsony nálunk csendes, én hozom az otthoni, megszokott étrendet, mindig halászlét eszünk ― magyarázza Andrea. A gyermekkori emlékek lekerülnek a padlásról, ketten feldíszítik a fenyőfát klasszikus, hagyományos, színes díszekkel, másnap meglátogatják Gyuri rokonait, barátaikat. Várandósságát természetesként éli meg, nem gondol arra, hogy márciusban ő is életet ad egy gyermeknek. Teszi a dolgát, mint eddig, amennyire lehet, "soha nem szoktam a dolgokat misztifikálni, majd a következő karácsony biztosan más lesz". Andrea szereti, hogy Gidófalván ez a ház sajátjuk, alakíthatják, a sok bútortologatás után mindennek megtalálták a helyét. Gyuri nem olyan rég "hiteles" ólomkatonákat látott Morvaországban, jó karácsonyi ajándéknak tartaná, ha majd fia lesz, amúgy inkább használati tárgyra gondolna, akár íjra. Ilyenkor is szeret visszanyúlni az ősibb időkig, meséli, a kerecsenreptetés pusztai népeknél ma is divatos, és ők is próbálják újjáéleszteni a napfordulók ünnepeként megélt tűzgyújtást. Egy éve a csillagőrzőkkel szertartásosan emlékeznek minden napfordulóra, beszélgetnek, énekelnek, dobolnak a Bodoki-havason, a Kincsás váránál; most december 21-én is "elzarándokoltak", és este tüzet gyújtottak, ünnepet és szent teret próbálva kialakítani. "Nekem a szeretet ünnepe mellett a fény újjászületését is jelenti a karácsony" ― magyarázza Gyuri. Aztán kihozza egyik absztrakt szobrát a másik szobából, mutatja, s közben Andrea átöleli. Közös karácsonyukban talán még egymásnak szóló meglepetésben sem kellene feltétlenül gondolkodniuk, persze, a vásárban Andreának megtetszett egy csontfésű, azt el is hozta az angyal. Valójában mindkettejük számára egymás melletti létezésük jelenti a nap mint nap ezüstpapírból kicsomagolható ajándékot, melyhez ha szenteste meggyújtják az asztalon levő gyertyákat, abból a pici lángból megszületik a fény.
