Az idő vonatán ülünk, s robogunk a sporttörténelem vágányán. Az egyik ablaknál ülő utas észre sem veszi, hogy gondjaiba burkolózva hangosan gondolkozik.
— Milyen is az élet, az ember szegre akasztja focicsukáit, elvégzi az edzői tanfolyamot, aztán leszerződik valamelyik egyesülethez, átvesz egy csapatot, dolgozik, töri magát valami rendkívülin, ami több, mint a többi csapatnál, ami biztosítja a biztos sikert, s amikor azt hiszi, hogy végleg helyet szorított magának a siker szekerén, akkor áll fejre a világ. Leáll az eddig olyan csodálatosan működő gépezet, a csapat sorra veszíti el a mérkőzéseket... Aztán összeül a szakosztály vezetősége, s mérlegelni kezdi a tényeket. Ekkor már reménytelen az ügy. A döntés egyszerű: Mester, a szerződése e hónap tizenötödikével itt, a Reketyési Győzelemnél lejár, megszűnik. Nézzen új munkahely után. Hm... Most itt ülök ezen a robogó vonaton. X. városba megyek. Edző nélkül maradt a csapata. A kolléga ― lehet, most éppen ő is egy robogó vonaton utazik, állást keres. Furcsa ez az élet. Jössz-mész, jössz-mész, olyan az edző is, mint a vonat, beszalad egy állomásra, hogy aztán továbbmenjen.
Most is egy új állomás következik. Tudom, sejtem, legalábbis a fékek zenéjéből erre következtetek. Megáll a vonat. Szusszan egyet. A peronon megjelenik a forgalmista. Magasba lendíti kis zöld tábláját. Szabad az út. Néhány másodperc múlva indult is a szerelvény egy új állomás felé. Edző ez a vonat, vagy vonat ez az edző? A kettő egyre megy.
— Jó estét ― köszön az előbbi állomáson vonatra szállt utas. ― Szabad egy hely?
― Tessék ― válaszol a gondjaival küszködő utas anélkül, hogy megszakítaná gondolatmenetét. ― Elindult a vonat. Felvett egy utast. Magával cipeli. De közben le is adott egyet-egyet. Állandóan cseréli utasait, míg végül magát a vonatot is kicserélik. Újat állítanak a vágányra. Az sem megy mindörökké. Helyébe is mást állítanak.
— Hová tetszik utazni? ― szakítja félbe az ablaknál ülő ,,vonatosdiját" az új útitárs.
— Csajágóröcsögére.
— Én is oda megyek. Tetszik tudni, ott elbocsátották a fociedzőt. Mi, újvárosiak nagyon szeretnénk, ha átjönne hozzánk. Idén alapítottuk a csapatot, edzőre van szükségünk. Nálunk szép jövője van a futballnak. Jó dolga lesz Picu bácsinak.
Új állomás ― gondolja az ablaknál ülő ―, új emberek...
— S ön mi járatban? Talán csak nem Picu bácsit keresi? Melyik csapat menedzsere, ha szabad ilyen szakszóval élnem?
— Nem, nem menedzserkedem.
— Megértettem. Nem szereti a focit. Ej, pedig, ha nálunk lakna Újvárosban... De ugye járt már Újvárosban? Nagyon ismerős az arca. Én már láttam valahol. És nem is egyszer. Csak olyan gyenge a memóriám, hogy most hirtelen nem tudom, hová tegyem.
A gondterhelt oda se hederít, kitartóan az ablakra szegezi tekintetét. A tovatűnő villanyfényeket nézi. Unja útitársát. Pedig az igen beszédes ember.
— Maga mindig ilyen hallgatag? Mondja meg őszintén, ha Picu bácsihoz megy. Akkor megegyezünk. Azé lesz Picu bácsi, aki többet ad. Ön mennyit?
— Mondtam már, nem menedzserkedem.
Újra zenélnek a fékek. Új állomás következik. A vonat megáll. Emberek szállnak le, emberek szállnak fel. Aztán a szerelvény elindul a következő állomás felé.
— Szóval nem árulja el, hogy mi járatban van. Nekem pedig megmondhatná, hiszen ismerem valahonnan. Ha nem mondja, az sem baj. Úgyis megtudom. Egy városba megyünk. Engem nem lehet bepalizni.
***
Egy hét múlva megkezdte edzéseit az Újvárosi Vénusz. Edzője Bagocs mester, aki a Reketyési Győzelem csapatát edzette sok éven át, míg fel nem bontották szerződését. Bagocs elölről kezdett mindent. Abszolút szabad kezet kapott. Ő válogatta az átigazolandó játékosokat, ő szabta meg a csapat feltételeit, munkaidejét. Korlátlan hatalommal rendelkezett. Bármit mondott, mindenki rábólintott. Ha minden van, futball is van. A tervek szárnyalni kezdtek: a körzeti bajnokság megnyerése után következik a megyei bajnokság, aztán a harmadik liga, a második, az első, a Bajnokok Ligájában sem engedünk szóhoz jutni senkit. Ez szent. Bagocs nagy mester. Nem ismer akadályokat.
A körzeti bajnokság megnyeréséhez már csak egy győzelemre volt szükségük az újvárosiaknak. Egyre, az utolsó meccs győzelmére... Azon a vasárnapon minden újvárosi korán reggel elindult a stadion felé. Sokan ott fogyasztották a reggelijüket is, a jövendő győzelem nagy zöld asztalánál. Az ebédről meg is feledkeztek. A győzelemre gondolt mindenki... Aztán megkezdődött a sorsdöntő találkozó. A hangorkán, mely ott tombolt a stadion fölött, leírhatatlan. S ezt tovább szították Bagocs fiai, akik úgy fociztak, mint még soha. Valósággal bepasszírozták ellenfelüket a saját tizenhatosukba. Csak éppen gólt nem lőttek. A gól nélküli döntetlennel viszont nem jutottak fel a megyei bajnokságba.
Egész este, éjjel sírt a város. Még hétfő délelőtt is. Délutánra kiszáradtak a könnyező szemek. Fényük szárazon szikrázott és vadul csillogott. A tanács nyílt ülésén tömve volt a terem. Mindenki vért izzadott egy döntésen ― Bagocs mester menesztésén.
***
Az újvárosi állomás peronján magasba lendült a kis zöld tábla. Először sípolt, aztán elindult a vonat. És én itt ülök ezen a robogó vonaton. Y. városba megyek. Ott edző nélkül maradt a focicsapat. A kolléga, lehet, most éppen egy másik robogó vonaton utazik, állást keres. Furcsa ez az élet, jössz-mész, jössz-mész... Olyan az edző is, mint a vonat. Beszalad egy állomásra, s aztán továbbmegy.
