Miután 2010 nem kényeztetett el sporteredményeivel, a megyei sporteseményekkel, a sportot szerető emberek zöme igyekszik megfogalmazni magában az új évvel szembeni elvárásait. Természetesen, mindenki a maga szemszögéből és minden esetben a sportszerűség, a józan ész diktálta korrektség jegyében.
Meggyőződésünk, nem hiányzik egyik elvárásból sem a széles tömegek sportolási lehetősége, egyszerűbben fogalmazva a tömegsport, aztán az élsport, hiszen ezen a szinten osztják a bajnoki címeket, érmeket, ezen a szinten kapcsolódhat be megyénk sportmozgalma a világversenyek (világ-, Európa-bajnokságok, világ- és Európa-kupák) forgatagába. És hogy a sportélet mindkét szárnya eredményes lehessen, megfogalmazódik egyféle elvárás a sportlétesítmények irányában, hiszen hogy bekapcsolódhassunk a nagy versenyek sorába, színvonalas, minden követelménynek megfelelő sportbázissal kell rendelkeznünk, teret kell biztosítanunk a mozogni, sportolni vágyóknak is. Nem kis dolog az, amit 2011-től várunk. Azt ígéretekkel kivitelezni nem lehet! Tehát nem beszélniük kell az illetékeseknek, hanem tenniük. De nem úgy, mint Szentgyörgyön a műjégpálya, a Kisstadion, a városi stadion edzőpályái esetében tette a városvezetés; vagy Kézdivásárhelyen a műjégpályán, a megkezdett uszodánál, a Sinkovits-stadionban... Csak a két nagyobb várost említjük, mert itt van lényegében sportélet, Barót, Kovászna, Bodzaforduló a sport terén messze-messze elmaradt régi önmagától. E három város esetében ma az a nagy kérdés: vajon mikor érik utol egykori önmagukat?
Ha megfelelő sportolási teret — itt feltétlenül gondolunk a sportéletünk térképén feltűnt s a fiatalok körében hódító új sportágakra is — biztosítanak sportbázisaink, akkor bátran szőhetünk szebb és merészebb álmokat, várhatunk végre országos bajnoki címet a női kosárlabdacsapattól, dobogós helyezést a teremlabdarúgó-együttestől, a kézdivásárhelyi ifjúsági korosztályokban szereplő jégkorongcsapatoktól, évekre szóló bérletváltást a felnőtt korosztályban játszó kézilabdázóinktól — hogy egyelőre a sportjátékoknál maradjunk. És maradjunk még egy pillanatig, hiszen városaink mindenikében mélyponton vergődik a labdarúgás. Nem ehhez szoktunk az évtizedek során, hiszen minden városunkban volt legalább egy C-osztályos csapat, de volt ahol kettő, s mellettük B-osztályos is. Ma csak ifjúsági szinten észlelni aktivitást. Idő kell, míg felnőnek a kicsik. S ha felnőnek, mi lesz velük? Hová igazolnak? Ezért kellenének a felnőttcsapatok, hogy vonzzák a szárnybontogató gyerekeket, ifjakat. Most nem az a feladatunk, hogy a "miért nincs felnőttcsapat?" után kutassunk, azt viszont bátran elmondhatjuk, hogy labdarúgásunk talpra állítása nem csupán a városvezetések, önkormányzatok (ha így jobb) feladata kell hogy legyen, a nemes feladat kivitelezésében részt kellene vállalniuk a tehetősebb cégeknek, vállalatoknak is. Azért a "kellene", mert saját pénzük befektetésébe nem szólhatunk bele. A sport szerelmeseiként csak annyit tehetünk, hogy kifejezésre juttatjuk óhajunkat... Hogy ki fogja össze ezeket a tehetősebb vállalatokat, cégeket? Ez a nagy kérdés... Na de hát van sportvezetés, városvezetés, megyei vezetés. Ha megpróbálnák, minden bizonnyal sikerülne. S akkor jobban megoszolna az anyagi háttér biztosításával járó teher, ésszerűbben s célszerűbben lehetne gazdálkodni az egyébként nem sok pénzzel.
A mögöttünk maradt esztendő éremtermése az egyéni sportokat dicséri — már ha egyáltalán beszélhetünk dicséretről. Azért a "ha", mert bizony-bizony az érmek többsége az ifjúsági és gyermek korosztályokhoz fűződik. Valami baj van tehát a folytonosság biztosításával. Ezt a folytonosságot a felnőtt korosztálynak kellene biztosítania. De nem úgy, ahogy 2010-ben tette — szerényen. Igazán elfogadhatót csak a birkózás nyújtott, világ- és Európa-bajnokságokon szerzett érmeivel, részvételével és kevésbé az országos bajnokságokon szerzett érmekkel (3 arany, 2 ezüst, 4 bronz), a többi sportág csak meg-megvillantotta lehetőségeit (már amelyik megvillantotta), tehát jogos az elvárás a még jobbra. Különösen érvényes ez az atlétikára. Műanyag borítású pályával rendelkezik, s jóformán nincs egy kimondottan magas-, egy távol-, egy hármasugrója, nincs súlylökője, gerelydobója (a diszkoszt és a kalapácsot hagyjuk, mert ezekhez speciális védőszerelés kell)... Vannak közép- és hosszútávfutóink! Itt engedtessék meg egy észrevétel: a legutóbbi évtizedek tapasztalata szerint a közép- és hosszútávfutóknak, míg létezik Afrika, babér nemigen fog teremni... Na persze, mindenki azon fáradozik, amin akar. Mi is arról álmodozunk — világ- és Európa-bajnoksági érmekről, részvételről, sok-sok bajnoki címről —, amit nagyon, de nagyon szeretnénk, mert eléggé hiányoznak sportmozgalmunk vitrinjéből.
És aztán nagyon várjuk, hogy Kovászna megye legfelső sportfóruma is szervezzen már egy hagyományra igényes sportversenyt, valami olyasmit, mint a Hargita megyei szervez (többet is) évente, ne várjanak mindent az Alpin Sporttól, a Tri Alutától, a Gál Lajos Futókörtől...
Telhetetlenek vagyunk? Túl sokat akarunk? Tudjuk, tudjuk, ismerjük a közmondást, mely szerint sokat akar a szarka, s nem bírja a farka. Na de azért próbáljuk meg túlszárnyalni 2010-es önmagunkat! Hogy sikerekben, örömökben teljes legyen az új esztendő. Sok sikert hozzá!
