Már több éve úgy vagyok, nem várom sem a tél, sem a lucskos ősz — egyáltalán és általánosan nem várom egyetlen napom sürgős elmúlását sem. Azért, mert az én napjaim múlnak el, és még a hitványát is maradásra melengetem: élnék még, úgy-ahogy. Élni kellene.
Negyven s ötven között mondotta egy lány az arcomba: te még boldog is lehetsz...
Meggyötör ez a tél bennünket, tudom. És nem hiszem, hogy múltával múlnának majd a gondjaink a tavaszi ég alatt. Mert jönnek a halottkémek az Európai Uniótól, és ismét fölmérik aggodalmas tekintettel, mennyit sikerült lefaragnia a kormány(ok)nak abból a mindennapi kenyérből, ami — ami alig jut már. És nem érettünk aggódnak, inkább azért, hogy ne kelljen adnia eme halva született szent és szemtelen szövetségnek.
Koldusok között élünk, és rémülten állapítjuk meg — már akinek fáj az —, hogy egyre több a magyar koldus a Székelyföldön. Kéregetők mindig is voltak, elesettek és esendők, de ami most van...
Az volt az írói hitvallásom mindig, hogy a reményt kell táplálni a népben, a reményt, hogy érdemes küzdeni. Ennek a hitemnek a jogán kérem, kérném, ha lenne kitől számon kérnem az elpocsékolt időt, időnket és legújabb két évtizedünket, melyet vezér híján szélhámosok váltottak pénzre, valutára.
Átnézek a határon, vissza a másik hazámba, ahonnét huszonkét év után visszaemigráltam Romániába: átnézek a határon, és végtelenül sajnálom Románia népét s abban a kisebbségbe nyomorított magamét is: Magyarország talán túlélte a válság rettenetének sűrűjét, és most Románián a sor, hogy felzárkózzék az úgynevezett harmadik világ nyomorúságához. Egy rigmust faragtak Pesten — népköltészet — az óriási Sztálin-szobor felállításának másnapján, tova 1951-ben:
Hideg szoba, üres gyomor.
Nyolcméteres Sztálin-szobor.
Helytelen dolog lenne behelyettesíteni a tényeket s tételeket. Csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a kommunista rendszerben minél nagyobb volt a nyomor, annál hangosabban éltették a jólétet és a szabadságot.
Most ott tartunk, hogy azzal a demokráciával vernek agyba-főbe, amelynek még a szemetét sem tudja élvezni a tömeg!
Az első világháború végén, még utolsót rúgván, megbolydult a magyarság, vesztét érezvén, megalakult Kolozsváron a Székely Nemzeti Tanács 1918. november 12-én. Másnap megszületett ikertestvére Budapesten, majd Kézdivásárhelyen mozdult el, végre saját érdekében, a székelység. Nemzeti Tanácsokat hoztak létre, miközben — és amiért — tombolt a román nemzeti gyűlölet.
Emlékeztetek, reményt kelteni akarván: voltak vezéreik is, áldozatkész férfiak, akiket nem végeztek ki, akik nem estek el a frontokon és akik az időt nem váltották svájci frankra, dollárra. Megalakult a Székely Hadosztály is, mert nem maradt mindenki Doberdó, Isonzó lövészárkaiban...
Nem fegyvert s vitézt éneklek, különösen nem fegyvert. Csupán arra akarok figyelmeztetni, hogy volt egykor egység, magyar egység is. Igaz, mindig ravatal, ravatalok mellett alakultak az egységek. Most Magyarországon pártok múltak ki éppen, alakultak mások, Erdélyben is születnek bébipártok, és a nép, az istenadta nép remegve figyel, vajon melyik hoz már élhető jövőt, melyik nő fel, fel egészen a nemzet arcáig.
Ez a nép, az én népem olyan időket élt, amikor még a saját hóhérait is urazta. Most magyar fattyadék tiszturak, képviselők hajbókolnak milliárdos senkiknek pénzért, és nem veszik észre, hogy nincs bőr a képükön.
Romániában bevezetik a nyomor soron levő törvényét. Megadózzák azt a nyugdíjat, amiből megélni is alig lehet. És az Európai Unió csendes, újra csendes, hiszen ő maga rendelte el a nyomoradókat.
Példa volt a magyarság 1848—49-ben, 1956-ban. És azelőtt is számtalanszor, hiszen nem csak a déli harangszót, mást is adtunk a keresztény Európának.
És rémülten figyelték Európában az 1907-es román parasztlázadást és annak lemészárlását. Most az a követelés, hogy a nyomor nyomán emelkedjünk az ő magasságukba.
Léteznek megélhetési pártjaink, létezik sajtónk. Nem létezik viszont összetartozás. Hit nélkül nincs sem harc, sem győzelem. Márpedig itt, ezen a tájon, sem többségben, sem kisebbségben, nem lelek hitbéli, nemzettudattal elinduló közösséget.
Legnagyobb ellenségeink már nem a békés egymás mellett élést sunnyogják, hanem nyíltan a magyarság vesztét. Ebben legfőbb támaszuk a magyarság szétmállása. És ezt ők amott, túlfelől nagyon is tudják. Mi nem akarjuk tudomásul venni, hogy — egy balladából: — túl a vízen most faragják azt a fát, amelyikre Barna Jancsit akasszák...
