A székely gazdálkodás jellemzői
A Székelyföldön a földtulajdon már a kezdetektől sajátos formát öltött: a családi ház és belső telek minden család magántulajdonát képezte. A faluhatárt viszont kettős tulajdonforma jellemezte: a székely örökségként nyilvánított birtok családi magántulajdont képezett, a falu közös birtokát viszont nyílhúzással a falugyűlés időnként újraosztotta, de a földet mindig egyénenként művelték meg. A közös tulajdonú erdőt és legelőt viszont a falu lakói szabadon használhatták — a szokások normái szerint.
Az idő múlásával a szántók és kaszálók mind nagyobb része került magántulajdonba, s egyre kevesebb maradt a faluközösségnek, amelyet újra lehetett osztani. Ez ugyanakkor a földművelés (növénytermesztés) fontosságának növekedésére is utal, de a 16—17. században az állattenyésztés még mindig legalább olyan mértékben járult hozzá a népesség eltartásához, mint a földművelés. A határhasználatot — függetlenül attól, hogy a föld magán- vagy köztulajdont képezett — szokásjog szabályozta. A 17. században a Székelyföldön általános volt a kétfordulós rendszer: a faluhatárt két részre osztották, egyik évben egyik felét művelték meg, a következő évben a másik felét. Az ugarnak hagyott határrészen a falu csordáit legeltették, vagy a gazdák egyénileg legeltettek rajta. Az ugarföld megművelése nagy feladatot rótt a gazdákra, mert az ugarban hagyott szántók talaját a legelő marhák tömörré gyúrták, összetaposták.
Nem csoda, hogy a szántóekét rendszerint négy-hat ökör vagy más igásállat vonta, egyrészt az eke kezdetlegessége, másrészt a keményre ,,nyomatott" talaj miatt. Ezért nevezték ezt nyomásos földművelésnek is. A 16—17. században a legelterjedtebb termesztett növények: a búza, rozs, árpa és zab. A terméseredményekre jellemző, hogy egy elvetett búza- vagy rozsmag Csík-, Gyergyó- és Kászonszéken még a 18. században is csak 2—4,25 szemet termett. Marosszék és Háromszék sík vidékein természetesen ennél magasabb hozamokkal számolhatunk. Az viszont az egész Székelyföldre általánosan jellemző volt, hogy a családok számára a megtermelt gabona, főleg a búza a legfőbb életfeltételt jelentette. Ezért a falutörvények nagy gonddal védték a ,,vetést", a bevetett határrészt, s a kártevőket szigorúan büntették. A megélhetés másik, helyenként fő ágazata az állattenyésztés volt, amelyet a kiterjedt legelőterületek, valamint az ugartartásos gazdálkodási mód is segített. Az akkori szarvasharmafajtákról alig maradt fenn emlékeztető forrás, de a későbbi adatokból visszakövetkeztetve nem lehet kétséges, hogy a magyar erdélyi szürkefajta volt az uralkodó (talán kizárólagos). Ez a fajta megfelelt az akkori félszilaj tartásmódnak, s igásállatként is kitűnő volt. (…) Adataink szerint a csíki gazdának 1619-ben átlagosan 2,85 ökre, 2,85 tehene, 2,25 paripája és igáslova, 4,1 sertése és 6,6 juha volt. Nem érdektelen adat, hogy a 387 paripa 85 százaléka 378 lófői rendhez tartozó családé volt, persze, nem véletlenül, mert őket lovas katonai szolgálatra kötelezték. Azonban nem mindegyik lófőnek volt lova, és ezekből állt össze a gyalogos lófők rendje. Az állati termékek nemcsak a család élelmezését biztosították, hanem a pénzszerzésben is fontos szerepük volt. Az állatállomány megoszlása már a vagyoni rétegződésre is fényt vet. Például a kézdiszéki Dálnokon Hadnagy Balázs köznemes birtokos 18 ökröt, 13 tehenet és 4 lovat tartott, miközben a 13 lófő rendű gazdának 68 ökre (fejenként több mint 5), 28 tehene (2,1) és 18 lova volt; itt két lófőnél nem találtak az összeírók lovat. Az említett Hadnagy Balázs 8 jobbágyának 16 ökre, 10 tehene és 1 lova volt, a két zsellére semmilyen állatot nem tartott. A fenti adatok szerint a székelység igen jelentős állatállománnyal rendelkezett, s az is kiderül, hogy a székelységben, amelynek állattenyésztésére az ökörtartás volt jellemző, többszázados múltja van, az önkéntes ököradó szokása is erről tanúskodik. A lovat főleg katonai célokra használták, de a fuvarozásban és a postai szolgálatban is. A 16—17. században — középkori örökléses földekből (székely örökség), valamint az adománybirtokokból — kialakultak a földesúri nagygazdaságok. Ezek a Székelyföldön csak viszonylagosan voltak nagyok, inkább a vármegyei középbirtok méreteinek feleltek meg, de jelentőségük a székelyföldi mezőgazdasági viszonyok terén igen nagy volt, átalakították egy-egy település vagy falucsoport agrár- és társadalmi viszonyait. Vegyük példaként az altorjai Apor család 17. századi gazdaságát, amelyhez hozzátartoztak az alsócsernátoni, futásfalvi, ikafalvi és szárazpataki részbirtokok is. Itt összesen az Apor-birtok szántóföldjei 1130 holdat tettek ki, a rétek és kaszálók területe viszont ennél jóval nagyobb kiterjedésű volt. Az Apor-gazdaság állatállománya 29 ló, 78 ökör, 40 tehén, 51 tinó, 125 juh, 25 kecske, 119 disznó, 12 kas méh. Az Aporoknak Torján 29 jobbágy s 2 zsellér szolgált. Az Aporoknak emellett Nagygalambfalván, Bögözben, Somlyón, Lázárfalván és Nyujtódon voltak birtokaik, s igen jelentős gazdaságokkal rendelkeztek a vármegyékben is. De az Aporokat korántsem tartjuk a legnagyobb székelyföldi birtokosoknak és jobbágytartóknak. Háromszéken Basa Péternek 8 faluban 132 jobbágya volt; Mikes Benedeknek 5 faluban 94; Udvarhelyszéken Kornis Ferencnek 19 faluban 252, Balássy Ferencnek 8 faluban 180; Csík-, Gyergyó- és Kászonszéken Béldi Kelemennek 10 helységben 104 jobbágyát írták össze. A saját művelésű földesúri gazdaságokban jelentős agrártermelés folyt. A gazdaságokat udvarbírák vezették. Érdekesnek tartjuk Petki János birtokos utasítását csíkcsicsói udvarbírájának, Farkas Máténak 1675-ben, amelyben arra figyelmeztette az udvarbírót, hogy gondja legyen az udvartartásra, a kertekre, a vetést jól készítse elő, a talajt háromszor (!) szántassa meg kellő módon, boronáltasson, a talaj trágyáztatását se mulassza el, mert azt az ottani földek megkívánják. Figyeljen arra is, hogy a csépléskor szem ne maradjon a szalmában, s a pelyvában se menjen el. A gabonát a gabonaházban tároltassa. Forrásainkból az derül ki, hogy a nemesi közép- és nagygazdaságok egy része elindult egyfajta racionális gazdálkodás felé, amely aztán a 18. században ér el egy magasabb szintet. A nemesi közép- és nagybirtok kialakulása és gazdálkodása erőteljesen módosította az eddigi falurendet, s bár tulajdonképpen a nemesség nem tartozott a faluközösség (communitas) szerkezetébe, befolyása a falu életében egyre nagyobb lett. A székely történelem alakítása szempontjából azonban az volt a legfontosabb, hogy a falurendszer eredményesen működött, s ez képes volt ellensúlyozni a háborúk s idegen betörések okozta veszteségeket. Bár a feudalizmus behatolása lényegesen módosította a székely falu társadalmi szerkezetét, de ez a székelymentő fejedelmi politika következtében nem változtathatta meg a Székelyföld etnikai képét.
A városok erősödése
Közismert, hogy a Székelyföld városodása elmaradt a Király-földhöz vagy az erdélyi vármegyékhez viszonyítva, de a mezővárosi rangot elérő települések — Székelyvásárhely (Marosvásárhely), Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Sepsiszentgyörgy, Nyárádszereda, Felvinc — fontos gazdasági és közigazgatási szerepet töltöttek be már a középkorban. Azonban önigazgatási jogukat az illető székkel szemben csak részben tudták kivívni, s ha megszerezték, akkor is nehezen tarthatták meg.
A fejedelmi korban Izabella királyné mentesítette a székely mezővárosokat az adókötelezettség alól — a törököknek járó adó kivételével. Csíkszeredának kiváltságlevelet adott. Az 1559-es gyulafehérvári országgyűlés nagyot lendített rajtuk a teljes önkormányzat felé azzal, hogy kivonta őket a hatásköréből, bár ennek a városok csak nehezen tudtak érvényt szerezni, ezért a székek igazgatása alóli kiválásukat fejedelmi rendelkezésekkel többször is meg kellett erősíteni. Az adózást is többször újraszabályozták, s valamilyen formában vagy a fejedelmi udvarnak, vagy a haderő fenntartására adóztak, illetve továbbra is fizették a törökadót. 1609-től a városok többségére egy összegben meghatározott adót róttak ki.
Marosvásárhely az önállósodás útján a fejedelmi korban tovább lépett. János Zsigmond 1560-ban kivonta a várost más bíráskodási fórumok alól — az egyházi perek kivételével —, s a szabad királyi városok bíráskodásai jogával ruházta fel. Bethlen Gábortól szabad királyi rangot kapott 1616-ban. Kézdivásárhelynek Báthory Gábor adott kiváltságlevelet, Bethlen Gábor 1625-ben kivette Háromszék joghatósága alól Sepsiszentgyörgyöt és Illyefalvát, valamint Berecket újabb mezővárosokkal együtt, Székelyudvarhely privilégiumait s a székkel szembeni önállóságát Báthory Gábor, Bethlen Gábor s I. Rákóczi György is megerősítette, Csíkszeredának Izabella királyné adott kiváltságlevelet 1558-ban, János Zsigmond pedig kivette a széki igazgatás alól.
Végül: a fejedelmek várospártoló politikája hozzásegítette a székely mezővárosokat az alapvető önkormányzati jogukhoz, sőt, a városok többsége a 16. század második felében országgyűlési képviseleti jogot kapott. A városi rangú települések mellett két kiváltságos helyet is nyilvántartottak: az udvarhelyszéki Oláhfalut és Zetelekát. Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Kézdivásárhely fontos céhipari központtá vált. Gyergyószentmiklós kereskedelmének köszönhette emelkedését az örmények megtelepedése után, szerepük növekedett a 17. században, főként a magasabb fokozatú iskolaalapítások által.
Megtartó életmód
Valamely új történelmi korszak beköszöntésével az emberek rendszerint szebbnek s jobbnak látják a letűnt időket, mint amilyenek lehettek, talán azért, mert aggasztják őket a jövő bizonytalanságai. Ezért az emlékezet, akár szóban, akár írásban, nem tartozik a legtárgyilagosabb műfajok közé, szubjektíven ítél meg korokat és dolgokat. De ez mégsem teszi feleslegessé és értéktelenné az emlékírást, ellenkezőleg. Általuk képet kaphatunk az emberek múltbeli gondolkodásáról, az elődök életéről, megszámlálhatatlan, megőrzésre érdemes történetről, eseményről.
A székely emlékírók egyik legismertebb alakja Apor Péter, aki Metamorphosis Transylvaniae című emlékiratában nagyrészt az Erdélyi Fejedelemség korát idézi fel, s bár maga is haszonélvezője volt annak, hogy a Habsburg-hatalom bekebelezte Erdélyt, mégis nosztalgiával emlékezik a letűnt korra, amelyet némileg szépít, de az általa alkotott kép segíti a letűnt régi világ megismerését.
Apor Péter torjai nagybirtokos, ősi család sarja, a patriarchális, egyszerű világ fokozatos eltűnése miatt kesereg. Előre kell bocsátanunk, hogy ő általában Erdélyről szól, de akkor már a székely világ sokban hasonlított az erdélyihez, habár többször éppen a székely hagyományokat hozza fel példaként.
Lássuk, mi késztette írásra Apor Pétert.
,,Oka penig ezen írásomnak az, hogy mivel ab anno 1687, az mely esztendőben az német legelsőbben bejöve, azoltától fogva látom minden esztendő új-új mód, avagy amint az német mondja, nájmódi vagyon, úgyhogy mentől inkább szegényedünk, annál nagyobb titulusra és cifrább paszomántos köntösökre vágyunk, és már atyáink szokott eledelit meg sem ehetjük." Ezért a régi szokásokat az utókornak, hogy ,,éppen feledékenységben ne menjen, az mi kevés eszembe jut, leírom". Igen: ez a dohogó székely nagyúr szükségesnek tartotta, hogy az elődök életmódját — persze, elsősorban a nemesi életmódot, de gyakran a székely népi szokásokat is — megismertesse az utókorral. Amit általában fontosnak tartott, az mind érdekes számunkra. Színes, sok ceremóniával tarkított világnak látta s láttatja Torjáról a letűnő fejedelemség korának közösségi, főleg társasági életét. Kezdjük ezekkel.
Az önálló Erdélyi Fejedelemség idején ,,olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztülmehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jóllakhatott volna; nem vala híre az vendégfogadónak".
Ha összevetjük ezt az idilli képet azokkal az emlékiratokkal, amelyek a háborúkról, ínséges időkről szólnak, ugyancsak elbizonytalanodunk; melyik igaz? — kérdezhetjük. A válasz egyszerű: a maga helyén mindkét kép igaz. Az emberek nemcsak pusztították egymást a háborúkban s a politikában, de mentették is egymást, s a lét sokféle bizonytalansága miatt szüntelen keresték egymás társaságát és barátságát. A barátság rendkívül nagy értéknek számít, s ennek fokmérője egymás megbecsülése s személyének tisztelete.
