József Álmos helytörténész lapunkban megjelent dolgozatából tudjuk, hogy a 19. század második felében Sepsi­szentgyörgy lakosságának kiadós része dohánytermesztésből élt, ezzel magyarázható, hogy a magyar állami ipartelepítés e délkeleti végeket ajándékozta meg új lehetőséggel. "Városunk elöljárósága ezen ágazat hagyományaira is hivatkozott, amikor 1897-ben pályázatot nyújtott be dohánygyár létesítésére. 1894-ben kormányjavaslat született egy székelyföldi dohánygyár építésére, mely hozzájárulna a lakosság tömeges kivándorlásának megakadályozásához. 1897-ben az országosan benyújtott 41 pályamű közül Gödri Ferenc polgármester pályázata nyerte el a sepsiszentgyörgyi dohánygyár létesítésének jogát. Megfelelő épület hiányában az államkincstár 1897. október 1-jétől 1903-ig bérbe vette az éppen akkor felépült Bérpalota (a mai városháza) épületét" — írja József Álmos (Háromszék, 2010. nov. 17.). A gyár előbb magyar, majd román állami monopóliumok keretében működött, sok viszontagságon ment át. A századik évfordulóra kiadott román nyelvű jubileumi kiadvány ennek megfelelően méltatja a nem kis teljesítményt, mégis szívszorító olvasmány. A jövőt illetően ugyanis fejlesztésről, a világpiaci csatlakozásra való felkészülésről van benne szó, arról, aminek nem kis szorongással néztek elébe vezetői és beosztottjai. Hogyan bánt velük a tulajdonosváltás kíméletlen keleti módja alig három évre rá, erről szóló tanúság az alábbi vallomás, mely az 1989 utáni privatizáció éveiről számol be. Alanyunk, Péter Rozália főmérnökként és igazgatóként élte meg mindezt az üzem falai között. Előbb ismerkedjünk meg hát vele.

Egy karakán kislány
Péter Rozália 1949-ben Alsórákoson látta meg a napvilágot, édesapja, mint meséli, a közeli kőbányában géppel faragta a kockaköveket. Édesanyja szintén kőbányai alkalmazott lett, miután 1962-ben földjeikről lemondtak a kollektív gazdaság javára. Szülei lányuk továbbtanulását annyira támogatták, hogy amikor a helyi iskolában a számtantanárral nézeteltérése támadt, s ezt az igazgató előtt is szóvá téve, a dologból kivizsgálás lett, hiába adott igazat végül a tanár is neki, a koraérett kislány úgy gondolta, a várható ellenszenv terhét nem hajlandó hordozni, és rokona hívására a nagyszebeni iskolában kezdte a következő osztályt.
— Nem jártam még hivatalosan az ottani hetedikbe, bentlakásba sem vettek be, mert a rákosi igazgatóság nem volt hajlandó kiadni az irataimat. Egyik órán a vállalatok szervezése nevű tárgyból feleltem, amit az igazgató tanított, s amikor befejeztem, azt mondja: Na, te jó lennél megszervezni a rosszul menő vállalatokat, hozd ki az ellenőrződet. Nos, nekem az nem volt, a naplóba sem voltam beírva. A szünetben elmagyaráztam történetemet, s így minden rendeződött, a beíratásom és beilleszkedésem is. Ott végeztem el a líceumot, végig bentlakóként. Egyformán szerettem a számtant és a magyar irodalmat. A magyartanárom sokszor kérdezte: mit tudsz szeretni azon a száraz matematikán? Persze, úgy ment, hogy szilencium idején matematikáztam, este tízkor, villanyoltás után fogtam a kalapos kézilámpámat, azt felcsippentettem a könyvre, hálóingben beültem a folyosón a ruhásszekrénybe, és olvastam. Érettségizni Brassóba rendeltek idegen bizottság elé, olyan szerencsés voltam, hogy Szikszay tanár úr vizsgáztatott, és tízest kaptam tőle magyarból. Érettségi után is felkerestek újságírók, mert zsenge koromban már sajtólevelezéssel is foglalkoztam, ötödikes koromban országos díjat nyertem a pionírújság egy versenyén, melyen tudósítást kértek a szülőföldről. Ez nekem kicsi falusi leánykaként nagy dolog volt. Karórát nyertem, s azt kihozták nekem Rákosra! No de a magyar siker mellett volt egy kellemetlenségem az érettségin matematikából. A tanárnő nem ismerte azt a módszert, amivel én a kihúzott példát megoldottam. Nem hagytam az igazamat, ez alaptermészetem, sajnos, s ami átmegy a fejemen, azt ki is mondom. Sokszor vált hasznomra, máskor pedig vesztemre. Tízes írásbeli után nem tudom, hányast kaptam a szóbelin, de végül hatos általánossal zártam a matematikavizsgát...
Péter Rozália 1972-ben szerzett gépészmérnöki oklevelet a brassói politechnikán. Pe­dagógus férjével Székelyudvarhelyről költözött a hetvenes évek végén Sepsiszent­györgyre, és 1980 januárjában üzent érte Vass Károly gyárvezető (,,kiváló igazgató"), hogy ha még érdekli, most beléphet.

A csúcson
A riporter megkockáztatja, hogy a gyár történetének talán csúcspontja lehetett foglalkoztatás tekintetében a kérdéses időszak.
— Az volt a termelésben is, körülbelül hétszáz alkalmazottja lehetett a gyárnak. Főleg nők, és olyan 85 százalékban magyarok. A női munkaerő mindig fontos volt. Egy érdekesség: a századik évfordulóra készülve találtuk meg a levéltárban, hogy induláskor szivargyártásra álltak rá az ún. Bérpalotában, kiválasztották a környék legszebb negyven lányát, és azok a combjukon sodorták a szivarat.
— Nocsak!
— Legenda is szövődhetett bele. Tény, hogy gépek nélkül, kézzel folyt a termelés. A vágott dohányból készülő cigarettára később tértek rá. Közben 1903-ra, majd az első világháborúig elkészültek az épületek, jól elgondolt telepet hoztak létre különleges architektúrával. Emiatt utóbb műemlékké is nyilvánították, ami számunkra meglepetésként derült ki, amikor hozzáfogtunk 1990 után a tatarozáshoz, építéshez. A ’90-es földrengés megrongálta a víztornyot, megerősítésre és javításra szorult. Amikor már minden jóváhagyásunk megvolt, és egy csomó pénzt elköltöttünk, akkor derült ki, hogy nem szabad, mert műemlék. Sok utánajárásba került, míg megkaptuk az építési engedélyt is. Hatalmas beruházás volt, kibővítettük a termelési osztály négyszintes épületét, negyven százalékkal növeltük kapacitását, felújítottuk az egész víz- és csatornahálózatot stb. A mai napig tartós eredménnyel. Abban az időben a többség már szentgyörgyi lakos volt, de néhány idős ember még elmesélte, hogy annak idején Kőrös­patakról naponta gyalog jártak be, és egy percet sem késtek. A nyolcvanas években három váltásban dolgoztunk, nagy volt az igénylés, a szentgyörgyi Carpaţi jó hírnévnek örvendett. Bizonyos időszakokban tizenhat márkát is gyártottunk, de ami az üzem becsületét megtartotta, az a Carpaţi volt, később a Snagov. Az Amiral is az lett volna, de azt végül a szűrővel elrontottuk, egy rossz utasítás következtében, s amikor új formában kihoztuk, hiába vetekedett minőségileg a BT-vel, már nem kellett senkinek.

Holding
Idegen szóval holdingnak nevezhető szervezete volt a román országos dohányiparnak. Tizenhat egységből állt, ebből hat volt cigarettagyár, a többi dohánytermelő, begyűjtő- és fermentálóvállalat. "A baj az volt, hogy állami tulajdonban volt az egész, és az állam rossz gazda. Ettől függetlenül a szentgyörgyi gyár történetének aranykorát élte. A végén ugyan rosszul sült el, mert elvették jogi személyiségét, és vállalatból gyárrá fokozták le. Abszolút központi irányítás alá került", és ez nem használt neki. A többi cigarettagyár Temesváron, Bukarestben, Râmnicu Săraton, Jászvásáron és Târgu Jiun (Zsilvásárhelyen) működött. A Carpaţi-ot ugyan többfelé is gyártották, de a szentgyörgyi számított a legkeresettebbnek. "A procedúra egységes volt ugyan, a cigaretta íze mégis más. Az sok mindentől függ, főleg a higiéniától, munkaszervezéstől, gépi felszereléstől. A korabeli dohány nem volt a legjobb, de mi abból is többet hoztunk ki. Dohánylevél­ből dolgoztunk, s abba sajnos sokszor eléggé vastag kocsánydarab, fináncláb is került. A töltőgépeken ugyan kiverettük a nagyobb részét, de maradt is belőle. Aztán elsőként az országban felszereltük az előkészítő vonalat, és sikerült elérnünk, hogy a meggyújtott Carpaţi magára, szívás nélkül elégjen." Ma kocsánytalanító gépekkel rendelkeznek a gyárak, nem közvetlenül dohánylevélből, hanem finom, megszűrt keverékekből dolgoznak.
— Elavultak voltak-e a gépek a 80-as években?
— Eléggé azok, mert megvoltak harmincévesek. 1966-ig Kolozsváron is gyártottak cigarettát, amikor azt bezárták, felszerelése jó részét, például a csomagológépeket áthozták Szentgyörgyre. Ezek is besegítettek, de mindenekelőtt a munkaközösség, mely mindig más volt, mint a többi. Nem titok, ezt a központ is mindig elismerte, s emiatt a többi kolléga bizony neheztelt ránk.
Akárcsak a szövőgyárban, egész családi dinasztiák dolgoztak itt, nem egy családon belül három nemzedéken át hagyományozódott a szakma. Eme erkölcsi-szakmai-emocionális előnyt az újabb alapítású hazai dohánygyárak nem tudták behozni, miként meglátszik az utóbbi fejleményeken is.
Péter Rozália mérnökként került a szervezési osztályra 1980-ban, így lehetősége nyílt megismerni a gyár egészét, s elmélyednie a termelés sajátosságaiban is. Azért itt, mert nálunk külön dohányipari képzés nem létezett. 1986-ban, amikor régi igazgatójuk külföldre távozott, kinevezték főmérnöknek, ebben a beosztásban dolgozott ’99 februárjáig, amikor helyet cseréltek Eugen Lazărral, az addigi igazgatóval.
No de közben lezajlott a rendszerváltás, le a privatizáció a maga ezeregy bonyodalmával, máig ható következményével.

Viharzónában
1989. december 22-én, egy pénteki napon tíz óra tájban az Olton túli ipari negyedből indult és lavinaként gyarapodó tüntető tömeg, mielőtt a megyei pártbizottság elé özönlött, elkanyarodott a mai Kós Károly utcai régi ipartelep gyárai felé, és jelszavait skandálva csatlakozásra szólította fel a szövő- és cigarettagyári dolgozókat is. Behatoltak a gyár udvarára, kommunizmus- és Ceauşescu-ellenes jelszavaik hallatán a csarnokokban leállt a termelés, a személyzet egy része beállt a tüntetők közé.
— Azt követően két héten át az igazgató, én és mások éjjel-nappal benn tartózkodtunk a gyárban, vigyáztunk a berendezésekre, nehogy betörjenek, ugye, a terroristák, miként akkoriban mondották. Mint mindenki, azt reméltük, minden jobbra vált.
— Másutt leváltási hullám söpört végig, választásokat tartottak.
— Nálunk is. Február 5-én a Petre Roman-kormány egy határozata értelmében kivétel nélkül minden alkalmazott szavazatával új vezetőséget kellett választani. A dohánygyárban valamennyien funkcióban maradtunk, igazgató, főmérnök, főkönyvelő, a műhelyfőnökök is. Ami viszont a legérdekesebb és szinte életbe vágóan fontos mozzanat: január 5-én levelet kapott az üzem az egri dohánygyártól.
Erről legközelebb.