Az egri levél
— A levélben elmondották, hogy ők a második világháború után szakemberhiányban szenvedtek, és segítséget kaptak tőlünk, egyike az akkor kitelepedetteknek a mai napig él a városban. Zárásképpen meghívtak, hogy látogassuk meg őket Egerben. Levelet váltottunk, és 1990. február végén két magánkocsival ki is mentünk. A látottak számunkra teljes egészében újdonságot jelentettek. Mert mi olyan technológiát még nem láttunk. Csupán a román cigarettagyárakat ismertük, számunkra az egrit megismerni különleges esemény volt. Nemcsak nagyon szoros technikai kapcsolatot, de barátságot is kötöttünk az ottaniakkal. Két első cigarettatöltő gépünket is tőlük vásároltuk, akkor azok voltak a legkorszerűbbek. Rá­adásul szimbolikus áron, dohányért cserébe kaptuk meg. Az egriek havonta küldték a dohányipari szakfolyóiratot, melyből megtudtuk, milyen cégek vezetnek, mik az újdonságok. Szakmai tanácsadásban nagy segítségünkre voltak. Júliusban egri küldöttség látogatott meg minket, és mi méltóképpen akartuk fogadni őket, miként ők is minket. Megjegyzem, habár mi mind magyarok voltunk, ők a román trikolórt sem mulasztották el árbocra húzni és tárgyaláskor kitenni az asztalra. Mi tehát három fémoszlopot állítottunk a gyár bejáratához, felhúztuk a két trikolórt, a harmadik üresen maradt, mert saját gyári lobogónk, mint nekik, nem volt. No de július 24-én ez úgy látszik, még túl korán történt. Éjszaka ugyanis eltűnt a magyar zászló. Ellopták. Reggel mindenki azt kereste. A bokrok közt találtuk meg. Gyorsan kivasaltuk, kitűztük. Ebben semmilyen nacionalista elgondolás nem volt, mindössze meg kívántuk tisztelni őket, miként ők is minket. Abban az időben a megyének két prefektusa volt, egy román és egy magyar. Fodor Ferenccel még Hargita megyéből ismertük egymást. Délután fél három után ment ki az első váltás, jött a második. Bizony a nők közül sokan könnyeztek a zászló láttán. Kisvártatva telefonhoz hívnak. Azt mondja a prefektus. ,,Megkérlek szépen, vond be a zászlót." De hát miért? Ők is kitűzték... ,,Hát csak fogadásokon szokás, ne okozz kellemetlenséget, szedd le!"
Bevontuk — de mind a kettőt!

Nem adjuk el a hazát!
— Hány munkása volt akkoriban a gyárnak? Piaci helyzete megengedte volna, hogy betörjön a nemzetközi piacra?
— Ötszáz körül mozgott. Be lehetett volna törni, és talán képesek is lettünk volna rá. Mi annak idején a Szovjetunióba exportáltunk cigarettát. Be tudtunk volna törni a nyugatira is. De a teljesen központosított rendszerben jogi személyiséggel sem rendelkeztünk. Az a mondás járta: nekünk csak feladataink vannak, jogaink nincsenek. A tizenhat egység egy irányítás alatt állt.
— Nem próbálkoztak a rendszer fellazításával?
— Mi egy külföldivel szóba sem állhattunk, míg egy központi megbízott, egy csapat nem utazott le. Az igaz­sághoz tartozik, hogy a kilencvenes évek elején, amikor a privatizáció még szóba sem jöhetett, a szentgyörgyi gyárnak már udvaroltak híres nemzetközi cégek. A Philip Morris például már akkor lejött a központi kísérőkkel együtt meglátogatni minket. Megnézte a gyárat, és elkezdődtek a tárgyalások. Ők licencet adtak volna olyan márkákra, melyek már meghódították a világpiacot. Rövidre fogom: már a szándéknyilatkozatról tárgyaltunk Bukarest­ben, mindkét fél kötelezettségeiről, a profitelosztást, mindent megbeszéltünk, egész nap ráment, én meghívottként vettem részt. A nyilatkozat utolsó mondatához értünk, amely úgy szólt: amikor az ország törvényei megengedik a privatizációt, a Philip Morris élvezzen elsőbbséget. Erre a központ vezetősége nem éppen civilizált módon összetépte a nyilatkozatot, és otthagyta a vendégeket. Akkoriban, ugye, az a jelszó járta: Nu ne vindem ţara!
— Pedig nagy esélyt jelentett volna kijutni a világpiacra!
— Nehéz megjósolni, mi lett volna gyárunk sorsa, ismervén a külföldiekét. Magyarországon négy cigarettagyár volt, azok magánosítása már megkezdődött... Nyilvánvaló volt, erre a sorsra jutunk mi is. Ebben tehát tévedett a központ. Bár a kimenetelt még titok fedte. Az egri gyárnak a Philip Morris lett a százszázalékos tulajdonosa, és ma be van zárva. Szóval, nem lehetett tudni, de akkor nagyon jól fogott volna az együttműködés.
— Ott tehát inkább piacot vásárolt a cég, nem termelőkapacitást? Létezik-e még magyar dohányipar?
— A leggyengébbnek a sátoraljaújhelyi számított, azt egy magyar polgár vette meg, később tárgyaltam vele, átvettük volna gyártásra és eladásra az ő márkáját, de nem sikerült megkötni a szerződést. A debrecenit szintén bezárták, a pécsivel meg nem tudom, mi történt.
(Utánanéztünk, viszonylag friss híradás szerint a magyar dohányipar messze jobban áll a hazainál, privatizációja sikeresnek nevezhető. Íme a hír: ,,15 éves a Magyar Dohányipari Szö­vetség. 2009 novemberében megemlékezett meg­alakulásának 15. évfordu­lójáról. A szövetséget 1994. novemberében a British American Tobacco Magyar­ország Kft., a Philip Morris Magyar­ország Kft., a Reemtsma Debreceni Dohánygyár Kft. és a Reynolds Ma­gyarország Kft. alapította. A Szö­vetségnek, mint a dohányipar szakmai érdekérvényesítő szervezetének, jelenleg is négy tagja van: a British American To­bacco Ma­gyarország Kft., az Im­perial Tobacco Magyar­ország Kft., a JTI Hungary Zrt. és a Continental Do­hányipari Zrt. A Magyar dohányipar a belföldi piac céljára 15,2 milliárd szál cigarettát értékesített 2009-ben. A költségvetésnek pedig 394 mil­liárd forint jövedékiadó- és áfa­bevétele származott a dohánytermé­kekből."
De ne vágjunk a dolgok elébe.)

A jövedelem sorsa
A külföldi ajánlat fenti elutasításában alighanem szerepet játszott az is, hogy a cigarettagyártás mindig jól jövedelmezhetett, ami viszont kivételszámba ment a román ipar általános hanyatlása és bukdácsolásba átváltó elbizonytalanodása idején. No de mire fordították a jövedelmet?
— Született-e új termék közben, és technológiai felújításba kezdtek-e?
— Született. Elsőként gyártottuk a Vis mentolos cigarettát, melyre volt kereslet a piacon. De sok márkát gyártottunk. A Carpaţi-ot és a szűrős társát, egy ideig az Amiralt, a Vist pedig nem lágy, hanem kartonos csomagolásban. Aztán megkezdődtek a beruházások az előkészítő vonalon. A német Hauni cégtől olyan gépsort vettünk, mely mondhatni, európai szintű, ma is működik. Nem vettünk meg minden komponenst, csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges. Önerőből fedeztük.
— Jogi személyiség nélkül?
— Igen, a központ az általunk realizált profitból jóváhagyta. Nem állíthatom, hogy ilyen tekintetben gáncsoltak volna, támogatták fejlesztési terveinket. A tévedés akkor történt, ami után mi beindítottuk ezt a gépsort, és vásároltunk más gépet is. Mert akkor mind a hat gyár ugyanazt kívánta, hogy felzárkózhassék Szentgyörgy színvonalához. Nemzetközi licitet írtak ki, és ki, amit akart, megvehette. Állam által garantált hitelekből. A privatizáció után még évekig törlesztették az új tulajdonosok az adósságot. A központ akkor hagyta jóvá e hatalmas fejlesztést, amikor a nemzetközi cégek, mivel gyárat vásárolni nem tudtak, kezdtek újakat építeni. A piac egy részét elveszítettük, ennek ellenére a beruházást végrehajtották. A hat gyár közt nem egy akkor zárt be, amikor a gépsort felszerelte, illetve olyan is akadt, hogy soha működtetni nem tudta azt.

Ugrás az ismeretlenbe
Narrátorunk életében fordulatot hozott az 1999-es év. Nagyarányú átszervezést hajtottak végre, alighanem a magánosításra készülve, ő ezt minősíteni nem kívánja. Felkínálták neki az igazgatói helyet — tulajdonképpen helyet kellett cserélnie Lazăr Eugen addigi igazgatóval —, amibe hosszas rábeszélés után belement. ,,Nem győztek meg, de megkértek, és én elvállaltam." Nem tagadja, a főmérnöki állás volt számára az igazán testhezálló, úgy tartja, ,,véletlenül" esett épp rá a választás. (Úgy hiszem, inkább a régi típusú kinevezési gyakorlat áldozatául esett. Egy elavult irányítói mentalitás és előléptetési gyakorlat kelléke volt mindez, de hát a régi struktúrák nem tudtak kibújni a bőrükből, ez volt a bevett eljárás a rendszerben, ez biztosította a belső lojalitást és fegyelmet. A vezetői struktúrákon belüli, régi típusú egyensúlyra törekvésnek meg is lett a különben valószínűleg nem kívánt eredménye, két évre rá végül nyugdíjazását kérte. De tartsunk sort.)
Még abban az évben meghirdették a román dohányipar privatizációját, mégpedig előválogatással. De hogyan:
— Mindenki megtehette az ajánlatát anélkül, hogy különösebben ismerje a román dohányipart. Feltételül szabták, hogy egészében adják el, tehát mind a tizenhat alegységet egyben. Az előválogatás után, 2000 márciusában értesítettek, hogy a hat jelentkező közül kettőt választottak ki a további tárgyalásra: a görög Michailidiszt és a román Interagrót. Az első szintén dohányipari cég volt, a második pedig Ioan Niculae román milliárdosé.
(Kis kitérő: utóbbi ma a harmadik leggazdagabb román polgár Ion Ţiriac és Dinu Patriciu után, a Forbes a világ 880. legvagyonosabb emberének nevezi. E helyezésre Niculae azt nyilatkozta a román sajtónak, hogy vegyipari kombinátjai alighanem előkelőbb helyet biztosítanak neki, a Forbes ugyanis mindössze 1,3 milliárd dollárra becsülte javait. A Wikipédia szerint a volt belügyis tiszt a vegyipari külkereskedelemben dolgozott az átkosban, egyebek mellett ma egyike a legnagyobb mezőgazdasági befektetőknek, ötvenezer hektárt művelnek cégei, érdekeltségei vannak a kőolajipari feldolgozásban, futballklubok tulajdonosa.)

Az utolsó kérdés
Nos, 2000-ben az Interagro birtokosa még nem rendelkezett mai tőkeerejével, de már akkor sikerült leköröznie a külföldi versenytársat, melynél erősebb világcég nyilván, létezett. Hogyan, miként, ebbe nincs bepillantásunk, de nyilván sok függött az előválogatás bevallott és be nem vallott szempontjaitól, sok attól, milyen jövőt szántak a román dohányiparnak azok, akik végül döntöttek sorsa felől. Narrátorunk arról beszélhet, amit maga tapasztalt:
— Érdekességként jegyzem meg, hogy Niculae saját bevallása szerint egyedül a szentgyörgyi cigarettagyárat látogatta meg a pályázat nyertesének kihirdetése előtt, amikor még két céggel folytak a hatóságok tárgyalásai. Hozzátette utóbb, nem tudja, szerencséjének vagy szerencsétlenségének tartsa-e ezt. A törvény szerint persze betekinthetett a Román Do­hány­társaság pénzügyi helyzetébe. Minket értesítettek, hogy jön. Igen gyors látogatás volt, küldöttség nélkül érkezett. Én mint igazgató, körbevezettem a négy hektáron, megmutattam a termelőosztályt. Észre­vettem, rendkívüli megfigyelőképessége van, valósággal lefényképezett mindent a szemével. A séta után leültünk, és villámkérdéseket tett fel. Amúgy is gyorsan beszél, nagyon kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond. Kérdéseire megfeleltem, nem volt nehéz dolgom. Utolsóként azt kérdezte: személy szerint egy külföldi vagy egy belföldi befektetőt szeretnék-e? Azt feleltem, nekem nem az a fontos, hogy román vagy külföldi-e az illető, hanem az, mi van a fejében, milyenek az elképzelései a gyár jövőjéről. Pont így! Erre mérgesen felállt: ,,Nem válaszolt a kérdésemre!" — mondta, és elviharzott.
A gyár valószínűleg megnyerte tetszését, mert a privatizációs szerződést aláírta. Az utólagos fejlemények azonban sok fejtörést okoztak mind neki, mind az alkalmazottaknak. Erről legközelebb.