Egy kedves ismerősöm mesélte nemrég, hogy úgy hagyta ott a munkahelyét, ahol harminc évet dolgozott, amelyért képes volt sok mindenről lemondani, és lelkesen támogatni a fellendülését hosszú időn keresztül, hogy annyit sem mondtak neki: köszönöm...
Elgondolkodtató az eset egymagában is, de sokakkal történt, történik ugyanez.
Amikor kiskorunkban tanítanak a társas viselkedés és az erkölcs íratlan szabályaira, mindannyian megtanuljuk, ha kapunk valamit — legyen az akár egy jó szó —, illik megköszönni. Ezt többnyire be is tarja mindenki, de valahogy elfelejti vagy ódzkodik megtenni ugyanezt az igazán jelentős dolgok esetében.
Valami érthetetlen szemérmesség miatt nagyon ritkán köszöni meg felénk a gyerek a szülőnek a gondoskodást, támogatást, pedig az esküvői rigmusok még tartalmazták ezeket. A hosszú időn keresztül hűséges társ is esetleg nóta révén kap alkalomadtán a nagyvilág színe előtt egy burkolt köszönömöt.
A büszke papa is ritkán meri kimondani a gyerek világrajövetelét követően, hogy: Köszönöm, hiszen te vitted a nehezét.
A zokszó nélkül robotoló apák — akikből soha sincs elég — sem kapják meg néhanapján legalább azt a kis elismerést, amit megérdemelnének.
Az életük javán túllevő öregek meg rendszerint már csak az örökkévalóság kapujában hallhatják a régóta áhított szót.
Mindannyian várjuk "azt az elhagyott, elkopott egy-két elfelejtett szót", hiszen ebből mérjük fel, hogy megértették-e jó cselekedeteink mozgatórugóját, jó szándékunkat, észre vették-e igyekezetünket a körülöttünk levők.
Hozzuk hát vissza mindennapjainkba ezt a szót, hogy erőt adjon a következő megpróbáltatásokhoz, hogy biztatást jelentsen, amikor elbizonytalanodunk, hogy ott csengjen a fülünkben, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy további küzdelmünknek van-e értelme.