Egyszerre tíz roma fiatal futott, hogy megmutassa, hol lakik Bodor Istvány bácsi. Még figyelmeztettek is: ,,vigyázzon az úr, mert itt, ahol emelkedője van a műútnak, gyors iramban mennek a kocsik, nehogy kárt tegyenek magában".

Bodor Istvánt Pistinek ismerik Újfaluban. Lakóházacskája is, mint megannyi újfalusi kis roma ház, az Emelkedő szélén áll, kertecskéjük, hátsó udvaruk a meredeken leszakadó sziklás hegyoldalban, valóságos függőkert. Minden kis talpalatnyi helynek megvan a rendeltetése. Szemétnek, rendetlenségnek se híre, se hamva. Az interjúalany a kiskonyhában heverészett. Körös-körül kisebb-nagyobb csirkék csipegtek, az asszonyság, Rózsika tett-vett. Betessékeltek a perzsaszőnyegekkel tele lakásba, magasabb asztalon tévékészülék állt. István bácsi a család életrajzát ecsetelte.

— Apám Bodor Mihály volt. Katolikus itt az egész família. Édesanyámat Simon Vilmának hívták, idevaló családból származott. Testvérek annyian voltunk, hogy meg kell hogy gondolkozzak: Magda, Katalin. Ők egyelőre meg vannak halva. No, jön Aladár, 1929-béli volt. Vele a kőbányában töltöttük az életünket. Soha beteg nem volt, de szívinfarktusban meghalt. Utána jött Irma és Ilona. Jött osztán Ágnes, aki negyven nem tudom, hány esztendeje ott lakik Brăilában. No, most jövök én, Istvány. Harmincnyolcas vagyok. Utánam hozta a világra anyám Kárulyt, meghalt. Ő is az életét a bányában töltötte le. 1942-ben jött a világra Jolán, s még egy testvérem, Ida, aki 1944-ben született, amikor jöttek bé ezek. A legkisebb volt Vilma, 1947-béli. Drága uram, ez a sok gyermek mind itt nőtt fel ebben a kicsi házban, ez az apai ház, az ősi. Mind kijártuk az iskolát. Az osztályfőnököm Zsunkuly Mihály volt Kőröspatakról, a felesége tanította a román nyelvet. Kedvenc tanítóm Szőcs Levente volt, a félszemű, igazgatóm egy darabig Zakariás Attila, az öreg. Most Baróton él... be szép felesége vót. Én kivégeztem mind a hét osztályt. Az egyik leányom is tíz osztályt végezett! A többi mind elvégezte a nyolc osztályt.

— Ő, kérem szépen, zenész volt. Az egész família nagy zenetudománnyal rendelkezett. Én még a dédnagyapámat is ismertem halványan, ő is zenész volt, mégpedig hegedűs-prímás. Nagyapám cimbalmas ember volt. Édesapám cimbalmazni is tudott, de hegedült is. Ő volt az újfalusi cigánybanda vezetője. Mi itt mind egy zenekart alkottunk. Összejártuk az országnak a java részit. A VI. országos kultúrversenykor nagy menet volt itt. A falu népe tudja. Nagy dalárda, énekkarok voltak itt. Mi zenéltünk nekik. Vittek, s mentünk… No, most zenélésből meg tudna-e élni egy sokgyermekes családapa?

— A kőfaragó-kőbányász kemény munkáskeze ráállott a hangszerre is?

— Reaállott. Nézze ’sze meg, itt van a hangszerem es.

Bodor István behívott a kiskonyhába. Feleségével felemelték a rekamié tetejét. Ott volt gondosan letakarva, hogy még a por se lepje, a családi cimbalom, különálló kis nyári konyhában pedig a szegen függött az édesapja hegedűje.

— Osztán a lakodalmak, a bálok, azok mind a miénkek vótak. Hiszi, nem hiszi, a magyar legények a mi zenénken nőttek fel, járták a mi házunkat. Hoztak egy láda bort. Pisti, vedd elé a hegedűt! — mondták. Húztuk, énekeltek, s amikor jólesett, elmentek. Egy időben a szentgyörgyi Vadrózsákban is zenéltem.

Bodor István kőbányászmúltjára emlékezett. Elmondta, hogy édesapja a Fazakas-féle kőbányában dolgozott. Ő az életét a szentgyörgyi Bazalt bányavállalatnál töltötte le. Ez a mai Botos-bánya. Kevés a nyugdíja: 410 lej, pedig 43 esztendőt dolgozott. Néha eljár nem akármilyen napszámra, hogy pótolja ezt a nyugdíjat, s ha a barátok, rokonok megkérik, követ is farag (képünk). 1957-ben nősült, s elmondta, hogy asszonyért nem mert idegenbe menni, mert neki olyan fehérnép kellett, aki szeretett dolgozni, s Rózsika erőst dolgos asszony. Kis nyári konyhájában tasakszámra állt a liszt. Kenyérsütésre készültek. Hevítőjük volt, a szomszédban pedig jó kemence. A pajtában két nagyocska süldő disznó röfögött… Elvált kicsi leányuk után két unokát dédelgetnek: Bernadettet és Tímeát. A nagyobbik a kereskedelmi líceumot végzi könyvelés szakon Sepsiszentgyörgyön, a kisebbik Mikóújfaluban tanul.

Bodor István büszke arra, hogy keze munkája ott van a sepsiszentgyörgyi Gábor Áron- és Nicolae Bălcescu-mellszobor terméskő talapzatán, ők építették az Állomás negyedi román katona szobrának terméskő támfalait, és a rendszerváltás után része volt a málnásfürdői turulmadaras emlékmű építésében is.

Jóleső érzés volt a romák panasszal teli és nincstelenségben tengődő világából olyan székelymagyar roma család vendége lenni, ahol a józan ész, a komoly gondolkodás, a munka és a takarékosság az úr a házban.