A huszonegy évvel korábbi kényszermunkatábor, Románia, ma a szabadpiac munkamártírjainak mostoha hazája. A lábra kapni nem tudó honi tőkés fejlődés beteggé tesz egy egész társadalmat. Ki szökevény, ki kigolyózott áldozat e nagy pangásban, ki mindkettő egyszerre.
Feloldották a féléves tilalmat, s noha fél nyugdíjnál is kevesebbet kapnak a korkedvezményes kérelmezők, mégis sokan fanyalodnak e megoldásra, a valami ugyanis — mondják — több a semminél. Ha lejárt a munkanélküli segély, ha a munkába állás utolsó reménye is odavan, a hatvan év körüliek mást nem tehetnek, előrehozott nyugdíjazásért folyamodnak. Teszik ezt annak ellenére, hogy szinte büntetésszámba megy a kulcs, mely szerint kiszámítják járandóságukat. Kérik az időnap előtti nyugalomba vonulást, holott — csupán anyagilag nézve — kétszeresen is vesztesei a dolognak, mert reménybeli öregségi nyugdíjuk is kevesebb lesz, mint lett volna, ha közben munkaviszonyuk folytonosságát sikerül megőrizniük.
A nyugdíjasok, mint köztudott, mára túllépték az aktív keresők számát, többen vannak ötmilliónál, és számuk arányukkal együtt tovább nő.
Ha meggondoljuk, hogy eme ötmillióhoz további százezrek társíthatók, kik szintén képtelenek számításaikat megtalálni itthon, akkor be kell látnunk, hogy Románia a munkaerőpiac hajótöröttjeinek országává vált. Legalább két és fél milliót, ha nem hármat tesz ki ugyanis azok száma, akiknek a nyugdíjpénztár sem kínálhat semmilyen fogódzót. Milliós nagyságrendű a román vendégmunkások száma Olasz- vagy Spanyolországban, további tízezrek dolgoznak Finnországtól Franciaországig és az ír szigetig mindenütt, ahol bebocsátást nyernek, vagy ahova sikerül besurranniuk, végezvén mindenütt azt, amit a külföldieknek osztanak ki jobb módú országokban. Csöppet sem olyasmit, amit a helyiek szívesen vállalnak. Egyetemi diplomával csempét ragaszt az egyik Castellonban, építőtelepi gépkezelő a másik Marseille mellett, a harmadik a hulladékszállításban segéderő Amsterdam külterületein, a negyedik szakmunkás létére mindenes a dán gazda tanyáján.
A hazai munkaerőpiac kényszerű kirekesztettjeinek számát szaporítják a fiatalok is, akik hivatalosan regisztrált munkanélküliként kezdik az életet 18 vagy 21 évesen, mert a diploma semmit sem ér, és ennél demoralizálóbb élményt maga a mesebeli Hétgonosz sem eszelhetett volna ki arra, hogy elkeserítse őket.
Túl gazdasági válságon, de még az anyagi ínségen is, az emberi feleslegesség érzete a legnagyobb társadalmi rákfene, melynek elejét kellene venni ahhoz, hogy némi bizalommal nézhessünk a kollektív jövő elébe.
