Tekin­télyét veszíti ezáltal elemi, közép- és főiskola, egyetem. És veszített, veszít a tanítói-tanári státus, az ország oktatási rendszerének hírneve. Mert az elmúlt két évtized vezető pártjai, az általuk irányított szaktárca dilettáns irányítói nem értették, vagy talán nem is akarták megérteni, hogy az iskola, az egyetem nem gyár, ahol a szalagsorról tömegesen fordulnak le az automaták által ellenőrzött alkatrészek milliói. A nálunk minden szempontból fejlettebb országok hozzáértő, művelt és munkaszerető polgárokat nevelő rendszere hatékony, és jövedelmező is lehet, mert az ott képzett szakmunkások, mérnökök, orvosok, tanárok, tudományos kutatók sokszorosan visszatérítik államuknak a tanügybe fektetett pénzt. A jóléti állam értékeli, megbecsüli, és meg is fizeti tanítóját, tanárát, mert sok évszázad tapasztalata, hogy a legnehezebb, idegrendszer-koptató, életrövidítő munka az oktatás, nevelés, emberformálás.
Lélekben magam is szolidaritást vállalok mindenfajta iskola tanári, nevelői közösségével ebben a tébolydához hasonló román oktatási rendszerben. Talán mert nagyapám a csíksomlyói, atyám a székelykeresztúri tanítóképzőt végezte, és eleim közül tizennégy tanítót, tanárt, egyetemen előadó doktort és docenst számoltam össze. Vajon ők mit is mondanának mai kollégáik helyzetéről? Ők más időben, más elvárások és körülmények között okították-nevelték az erdélyi, székelyföldi gyermekeket a nemzet és a nép szolgála­tára-javára. Nagyapám az Osztrák—Magyar Monarchia és a román impérium idején 50 év alatt generációk egész sorát indította útjára — a világháború alatt már nyugdíjasként tért vissza katonának be­hívott társai feladatát átvállalni, s azután még 15 éven át dolgozott, tanítványait becsületre, vallásosságra, haza- és törvénytiszteletre oktatva. Érdemei elismeréséül ritka szép kitüntetést, pápai aranyérmet kapott XI. Piustól, Benemerenti, vagyis jól megérdemelt felirattal.
Ma már természetesen minden másképp van...

Ferenczy Tibor, Sepsiszentgyörgy