Gyermekkori kívánságom volt, hogy eljuthassak a rokon népekhez, akikhez a ,,hadak útján" Csaba királyfi segítségért ment. S hogy az megvalósult, köszönöm a Sorsnak.
1977-ben a román Mihály király elűzetésének és a Román Népköztársaság kikiáltásának 30. évfordulója alkalmából a kormány az erdélyi Maros Művészegyüttest kérte fel, hogy előadás-sorozattal képviselje Romániát a Szovjetunióban és a ,,baráti ázsiai országokban": Mongóliában, Észak-Koreában, Kínában, Vietnamban, Afganisztánban és Pakisztánban. Sikeres szovjetunióbeli, mongóliai, koreai előadások után Kínába érkeztünk. Összebarátkoztunk kínai tolmácsunkkal, Csennel, aki mindig a mi asztalunk társaságát választotta. Az egyik vacsora során megkérdeztem tőle, hogy el tudnánk-e jutni ahhoz a népcsoporthoz, amely ellen a kínai falat építették, a hunok utódaihoz. Azonnal tudta, miről beszélek. Elmondta, hogy közel ötmillió ujgur él Kína északi részén, és hogy ők nincsenek benne az előadási tervünkben. Eljutni oda igen drága és körülményes. Sajnálkozva bár, de ennyiben maradtunk.
Kínai vendégszereplésünk után tovább kellett volna utazni a többi betervezett baráti államba, Vietnamba, Afganisztánba és Pakisztánba. Mivel az ázsiai országok között nézeteltérések támadtak, a kínai kormány úgy határozott, hogy Bukarest beleegyezésével továbbra is Kínában maradunk. Ekkor történt, hogy Csen felment a minisztériumba, és beszélt rólunk egy Szeftin nevezetű, ujgur származású miniszternek. Szeftin miniszter elmondta: ,,Tudunk a magyarokról, kikkel igen közeli rokonságban állunk. Innen mentek el nyugatra, immár kétezer éve." Egy szó, mint száz: Szeftin meghívta az együttesünket Ujgúriába! Ezt az örömhírt Csen táncolva, ugrálva közölte velem és feleségemmel. A mi örömünket meg sem próbálom leírni, mert az lehetetlen... Megkértem Csent, soha senkinek ne beszéljen arról, hogy ez a mi óhajunkra történt. Még ma sem tudom, hogy az a drága ember miként tudta felfogni lelkünk óhaját.
1977. június 14-én, egy keddi napon fél 7-kor indult a repülőnk Pekingből. Óriási havas hegyvonulat fölött repültünk át az ujgurokhoz Sinkiang tartományba, a Dzsungáriai-medencébe, amely a Tianshán- és az Altáj-hegység között terül el. Fővárosuk, Urumcsi 850 000 lakosú. A repülőtérre este 10 órakor érkeztünk, nagy tömeg üdvrivalgással, Kétezer éves viszontlátás kiáltással (a kínai tolmács fordította nekünk) fogadott bennünket. Az együttesünk vezetője, Julius Moldován nagyon kellemetlenül érezte magát, amikor megtudta, hogy tulajdonképpen hova is érkeztünk.
Nyitott kis buszokkal vittek a szállodához, lassan haladva a bennünket ünneplő tömeg között, hogy megérinthessenek bennünket.
A szállodában az Ürmösi, az Orzán és a Lőrincz házaspárt az 518-as szobában helyezték el, ahol függönnyel elválasztott két-két ágyas szobarész állt rendelkezésünkre.
1977. június 15., szerda. Elvittek a terménybemutatóra, majd a műszaki kiállítást is megnéztük. A fogadtatás délben egy órakor kezdődött. A helybeli zenészek jellegzetes népi hangszereiken ujgur népdalokat játszottak, és az idősebbek közül néhányan táncra is perdültek, majd mi is közéjük álltunk. Mozgásukból és kézmozdulataikból fel lehetett ismerni a régi lassú csárdás elemeit. Délután 5 órakor elvittek egy iskolába, ahol a gyerekek rajzminta segítsége nélkül perzsaszőnyegeket szőttek. Tanítási szünetben az udvaron nagy körökbe állva énekeltek, tapsoltak, és a körön belül két-három pár egymással szemben táncolt. A kör közepén álló behívott egyet a körbe, azzal járt pár lépést, majd a körbe hívott helyére ment. Most a körön belül lévő gyermek választott párt, és táncolt vele. Így folytatódott, és cserélődtek a párok, mint mi Körben áll egy kislányka, lássuk, ki lesz a párja kezdetű gyerekjátékunkban. Minket is behívtak a körbe, és velük táncoltunk. Próbáltuk utánozni a mozdulataikat. A szívem is gyorsabban vert az örömtől, amikor egypár kollégámmal együtt feleségemet, Marikát és engem is behívtak a körbe táncolni. Szerettem volna magasba emelni a kis partneremet, és világgá kiáltani. Mit is? Az örömömet. A viszontlátás örömét. Mikor Marikámra néztem, láttam, hogy könnyes szemmel táncol, arcáról különös ragyogás sugárzott, amilyent csak a megszállottak szemében láthat az ember. Lehet, hogy éppen Kőrösi Csoma Sándor szellemét idézte egy pillanatra, hisz ő adott vágyunknak reményt, hogy eljuthassunk ősi rokon népeinkhez. Vagy talán a kézdivásárhelyi Jakabos Ödönre gondolt, aki élete árán gyalogolt végig azon az úton, amelyen egykoron Kőrösi Csoma Sándor, s a szeretett szülőföld rögét vitte a nagy tudós sírjára.
Nekünk, akiknek megadatott ez a csoda, hogy ott állhattunk véreink, rokonaink között, hát ki lehet-e ezt bírni örömkönny nélkül? Az ujgur gyerekek kedves műsorral is megajándékoztak bennünket, hogy ne feledjük őket, szívünkbe zárva vigyük haza a látottakat, és adjuk át emlékeinket az otthoniaknak is, akikkel ők soha nem találkozhatnak.
Este 8 órakor megnéztük a gálaműsort, melyet a helyi Ujgur Táncegyüttes tiszteletünkre rendezett, és a végén közös fényképezés következett, melyen jelen volt együttesünk vendéglátója, Szeftin ujgur származású miniszter és felesége. Utána a fogadtatásunkra rendezett közös vacsora következett. Nagy, kerek, tízszemélyes asztalokhoz ültettek, és minden asztalnál két vendéglátó ujgur ifjú is ült: egy fiú és egy lány. A táncos lányok öltözete: színes buggyos nadrág, csizma, csizmaszárközépig érő csipkés-varrottas selyemszoknya és díszes, testhez álló varrottas mellény, fejükön varrottas fejkötő hátul kis fátyollal vagy prémes sapka hátul ugyancsak varrottas fátyollal. A táncos fiúk öltözete: varrottas fejfedő (muszlin), buggyos selyemnadrág, csizma, varrottas ing és térdig érő mente. Táncaikban nem fogják egymás kezét a párok, csak egymás mellett vagy egymással szemben táncolnak.
(folytatjuk)
