Két esztendővel ezelőtt, amikor a válság már világszerte tombolt, de Románia vezetői még igen derűlátóak voltak, sok érv elhangzott. Mondták, hogy az országnak nincs is igazán szüksége a nemzetközi pénzintézetek hitelére, de ha már adják, vegyük el, mert ki tudja, mi következik. És bizony következett... Nálunk is beütött a krach, gyors iramban csökkent a termelés, zuhantak az állam bevételei, a büdzsé már a legszükségesebb kiadásokat sem fedezte, veszélybe kerültek a nyugdíjak, fizetések. A kormány kapkodott, és mindent az IMF-kölcsönből, no meg más hitelekből fedezett. Egyre nagyobb szüksége lett a valutaalapra, és az alacsony kamattal adott pénzért drágán kellett fizetni. Mint csontvázak a szekrényből, úgy zuhantak ránk az újabb és újabb igen szigorú feltételek: kiderült, csökkenteni kell a közalkalmazottak bérét, létszámát, reform címén kevesebb lesz a nyugdíjasok járandósága, változik — többnyire a mi zsebünket terhelendő — az egészségügyi ellátás, megtizedelik a szociális juttatásokat. Az államfő, a kormány reformként próbálja hitelesebbé tenni az intézkedésözönt, de többnyire összevisszaság, átgondolatlanság jellemzi lépéseiket, és minden esetben kiderül, az aláírt paktum kötelezi őket, ha nem teljesítik a külföldi szakértők követeléseit, nem lesz pénz.
A nemzetközi pénzügyérek azonban kizárólag a megszorításra, csökkentésre, takarékoskodásra összpontosítanak, legfontosabb céljuk a költségvetési hiány kordában tartása, és legkevésbé sem foglalkoznak a gazdaság fellendítésével. Nem hajlandóak adócsökkentést engedélyezni, pénzt biztosítani beruházásokra. Magukhoz láncolták a kormányt, amely a csurrantott-csöppentett, de túléléséhez elengedhetetlen pénzért mindenre hajlandó. Az egyik román pénzügyi szakember mondta az IMF-hitel előnyeinek ecsetelése után: olyanok ezek a kölcsönök, mint a morfium, hozzájuk szoksz, s nem tudsz meglenni nélkülük. S bizony a drága "kábítószert" velünk fizettette meg a kormány, és mi törlesztjük majd a borsos "elvonókúra" árát is.