Erdővidéken mintegy háromezer katonát hívtak be a második világháború idején, s tizedük hősi halált halt, vagy eltűntnek nyilváníttatott, négyszázan pedig fogolytáborban hunytak el, vagy sosem tértek haza. Tavaly még 165-en éltek, ma már tizenhéttel kevesebben vannak — tudatta becsült adatok alapján Boér Imre nyugalmazott tanár a II. világháborús öreg katonák és a földvári foglyok nyolcadik alkalommal megtartott bajtársi találkozóján.
Dimény András nyugalmazott vargyasi unitárius lelkész igehirdetésében azokra emlékezett, akik egy adott időben, helyen és pillanatban nagy dolgot cselekedtek: emberségesen helyt álltak. Nagy István, Barót polgármestere és a város vendégeként jelen levő budafoki elöljáró, Szabolcs Attila a hazai, illetve az anyaországi közösség részéről mondott köszönetet a honvédek helytállásáért és áldozatkészségéért. Krizbai Imre református lelkipásztor a haza érdekében fegyvert ragadók példáját követni valónak mondotta. Mint fogalmazott: ,,Az áldozatok ellenére akkor senki sem perelt Istennel! Nem pereltek, mert a nemzet javát a maguk javánál előbbre valónak tartották, s ennek az eszmének szellemében cselekedtek."
Bár a beszédek, szavalatok és kórusművek közül nem egynél könnyezett a sok szenvedést látott és elviselt idős közönség, az igazi ajándéknak mégis a találkozás lehetősége mondható: a léptekben számolva egymástól nem messze élő, de a fizikai gyengeségük, betegségük miatt igencsak elválasztott hadfiak még megszoríthatták egymás kezét, poharukat egymás egészségére emelhették.
