1950. július 15-én születtem Zágonban. Szüleim, Máthé Gizella és Világi Sándor születésem idején nem voltak törvény előtt esküdve, ezért anyám leánykori családnevén maradtam. Apám 43 esztendőn át a helyi néptanács hirdetője-kézbesítője volt, 7 osztályt végzett az 1930-as években.
Három testvérem van: Sándor, Irma és József, kit Pistának becézünk. Idehaza végeztem a kötelező nyolc osztályt, majd későre felvételiztem a sepsiszentgyörgyi 2-es líceumba, látogatás nélküli tagozatra. Mikor a 11. osztály harmadik évharmadából vizsgáztam volna, katonai szolgálatra szólítottak. Aztán nem folytathattam! Gyermekkori gyötrő álmom megvalósításáért, hogy cigány dalénekes lehessek, felvételeim, hanglemezeim legyenek a Maros Rádiónál, elvégeztem a sepsiszentgyörgyi Népi Művészeti Iskola hároméves kántó szakát. Többször felvételi versenyvizsgára mentem a sepsiszentgyörgyi Vadrózsa népi együtteshez, de az együttes vezetősége, a szaktanács, a megyei kultúra mindent elkövetett ellenem, hogy barnaságom, származásom miatt be ne juthassak!
Katonai szolgálatom ideje alatt, 1970-ben műteni kellett mindkét lábamat és jobb karomat. Örökre szerencsétlenné maradtam!... Tíz esztendőn át kötszereket használtam, és levehető gipszet hordtam. Gyásszal, kesergéssel telt az egész ifjúságom! Kihallgatásokra jártam, szó szerinti harcot folytattam az érvényesülés jogáért, a cigányok sorsáért többször felszólaltam. Bukarestet jártam, az összes minisztériumot, elhelyezésemet kértem mint szólóénekes, és katonai kártérítést kértem, mindhiába. Egy életen át folyt a harc, még ma is, eredménytelen. Katonai ügyem Strasbourgban lehetne intézhető, de nincs rá lehetőségem.
17 éves koromban írogatni kezdtem, meséket, verseket, színdarabokat, balladákat. Amint a katonaságból hazajöttem, bírálatokra kéziratokat merészeltem küldeni az Alkotások Házához, a Megyei Tükör szerkesztőségéhez, Bukarestben a Művelődéshez, az Előréhez, a Ion Creangă, a Kriterion Kiadóhoz, Kolozsvárra a Dacia Kiadóhoz. Így ment ez sok-sok éven át! Kézirataim nem jutottak el, ahová címeztem. Figyelni kezdtek az állambiztonságiak. Hiába érdeklődtem a kéziratok után.
1976-ban határátlépést kíséreltem meg, elfogtak, hét esztendővel fenyítettek, de az apámnak sikerült kiszabadítania. Anyagilag teljesen leégtek szegény öreg szüleim! Hazajöttöm után igazi megaláztatásokban, szenvedésekben lett részem: fényképes, ujjlenyomatos dossziét készítettek rólam a milícián, többször megvertek, kormányellenesnek, kémnek, magyar lázítónak, bulibasának mondtak, és kézirataim tartalmáról beszéltek. Hamisságokat fogtak rám azért, hogy kormányellenes dalokat daloltam, szavaltam, hogy ismerősöm van a Szabad Európa Rádiónál, és informálok neki. Nagyon bánt, nyomorult kézzel, betegen írtam éjszakákon át a sivár, fagyos szobámban! Még a katonaságnál is firkáltam, éjszaka, mikor lehetett, fölkeltem, ágyam az ablaknál volt, a hold fényénél.
1972—1982-ig szociális pénzsegélyt kaptam, 360 lejt. ’82-ben Bukarestbe hívattak, és örökre visszavonták a pénzt azzal, hogy menjek a kollektívbe dolgozni. És milyen egészségi állapotban voltam! Gipsz, kötszerek... Munkát a sepsiszentgyörgyi ILF-nél kaptam, kapus-éjjeliőrként. 1997-ig dolgoztam ott, míg megszűnt a kapusszolgálat. Ma is beteg vagyok, karom, mindkét lábam.
Ma is Zágonban élek, nem nagyon sikerül felednem a keserű múltat, bánt az eredménytelen harc, az értelmetlenül elsuhant ifjúságom, hűséges délibábkergető voltam!? Családom nincs, egyedül tengődöm 350 lejes állami betegnyugdíjamból. És ma is írogatok. Az Úrnak kegyelme, a Jézus Krisztus szeretete legyen és maradjon minden kedves olvasómmal!
